Az európai ókori irodalom legreprezentatívabb műfaja az eposz. Nemcsak az ókori görög, hanem az ókori mezopotámiai, indiai irodalomból is ismerünk eposzokat, hősi énekeket. Feltételezhetően minden nép hagyományában létezett az eposzhoz hasonló, monumentális epikus mű. Az európai népek irodalmában találunk példát arra, hogy eposzuk századokon át lappangott, míg felszínre került, és felvirágoztatta az adott nép irodalmát (pl. aNibelung-ének a német irodalomban).

Az eposz műfajával kapcsolatosan sokáig élt az a föltételezés, hogy eredendően népköltészeti műfaj (népi, naiv eposz), s csak később vált a műköltészet műfajává. Ez a nézet mára már elavult. Ma úgy gondoljuk, hogy a néphagyományban is létezett, létezik nagyepika, de nem törvényszerű, hogy az epikai hagyomány hatására minden esetben születnek később is eposzok. A homéroszi művekkel kapcsolatban sokáig élt az a nézet, hogy e művek a néphagyományból erednek. De az is lehet, hogy a két nagy mű tudatos művész alkotása, melyben egy vagy két szerző tudatosan végigvitt koncepciója érvényesül a cselekményben, a szerkezetben, nyelvhasználatban és az elbeszélő módban.

Az eposz nagyepikai műfaj. Görög eredetű szó, mely kifejezést, beszédet, elbeszélést jelent. Hősköltemény, melyben egy különleges (természetfeletti) képességekkel rendelkező hős isteni segítséggel az egész nép vagy közösség életére kiható tettet visz végbe. Általában egy nép eredetéről, nagy háborújáról vagy jelentős vállalkozásáról szól. Az antik eposzok időmértékes versformában (hexameter) íródtak.

Az eposz műfajának követelményeit már az ókorban meghatározták, és a Homérosz utáni szerzők igyekeztek megfelelni e műfaji szabályoknak. A hellenisztikus kor költői és az ókori római költők Homérosz eposzait (elsősorban az Íliászt) tekintették irányadó mércének. A nagy római epikus szerzők példaképükként tisztelték Homéroszt. Vergiliust büszkeséggel töltötte el, amikor Homérosz utánzásával vádolták, Ovidius pedig mestereként említi a görög elődöt. A későbbi korok epikus költészetére is nagy hatással voltak a homéroszi művek: Dante megidézi művében(Isteni színjáték)Homérosz alakjait (pl. Odüsszeuszt), Pokla emlékeztet Homérosz Alvilágára (Neküia), bár számára inkább Vergilius műve, az Aeneis volt a minta.

A középkorifrancia, angol, német stb. lovagi irodalom körébe tartozó eposzok, lovageposzok áttételesen kötődnek Homérosz műveihez. Jelentős az ókorból eredő ún. Sándor-regény és Trója-regény, illetve Bizánc epikus irodalmának hatása.

A barokk kor szerzői forrásként használták Homérosz műveit. Milton és Zrínyi Miklós műveiben utalások, párhuzamosságok találhatók a mintaművel.

Az eposz műfajának utolsó nagy korszaka a romantika kora. A romantikus eposz azonban már átmeneti, kevert műfaj, melyben érezhetőek a műfaj kifáradásának, korszerűtlenné válásának jelei is. E korszak a nagy eposzi kísérletek kora a magyar irodalomban, Csokonaitól Arany Jánosig sokan megkísérlik a magyar hősének megalkotását. Arany, miután egy évtizedig próbálkozott a nemzeti eposz megalkotásával, a Buda halála megírása után egy tanulmányban fejtette ki nézeteit arról, hogy e műfajban alkotni már elkésett, ugyanis a műfaj korszerűtlen. A tanulmányban részletesen ír a magyar nemzeti eposz megírásának nehézségeiről, pl. az eposzi hitelességproblematikájáról.

Eposz: nagyepikai műfaj; a hagyományos antik eposz hexameterben írott költemény, melyben egy különleges képességekkel rendelkező hős transzcendens segítséggel egy egész nép életére kiható változást hajt végre; rendszerint egy nép eredetéről vagy nagy vállalkozásáról (pl. háború) szól.

Epopeia: az eposz szinonimája; a legkiválóbb eposzok elnevezése.

Hexameter: „hatmértékű”(gör.); a klasszikus időmértékes verselés egyik alapsora, az eposz hagyományos versmértéke; daktilusokból és spondeusokból állhat, az 5. versláb mindig daktilus, az utolsó versláb trocheus.

Ritoók Zsigmond: A görög énekmondók, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973