Az olvasás

Az irodalmi alkotásokszövegek, azazjelekből, jelkapcsolatokból álló összefüggő nyelvi egységek. Olvasás közben a szöveggel kerülünk elsődleges kapcsolatba. Ugyanaz a folyamat játszódik le, mint a hétköznapi élet bármely szituációjában, amikor kommunikálunk, párbeszédet folytatunk egymással, csak itt a kommunikációban részt vevő mű (beszélő) és az olvasó (hallgató) között a szöveg tölti be az üzenet szerepét. Az irodalmi mű szövege annak a sajátos párbeszédnek az eleme, amelyben a mű és az olvasó alkotja a kommunikációs séma két oldalát. Az olvasás tehát kommunikáció. A mindennapi kommunikációtól eltérően azonban az teszi különlegessé a párbeszédet a művekkel, hogy nem egy másik emberrel (tehát nem a szerzővel) folyik a „társalgás”, hanem a szöveggel. Az olvasó nem tehet föl kérdéseket, nem „tisztázhatja” a számára kevésbé érthető részleteket, nem tudhat meg előzményeket, következményeket, mert az, amivel szemben áll, „csak” szöveg, s ez vagy megadja a válaszokat, vagy kétségek között hagyja az olvasót. Sajátos ez a párbeszéd abból a szempontból is, hogy a téma fokozatosan bomlik ki, az olvasó az újabb és újabb részletek megismerésével folyamatosan módosítja, pontosítja kérdéseit, „rekonstruálja” az alaptörténetet, a megvilágított kérdések helyébe újak lépnek.

Az olvasás folyamatos előre- és befelé haladás a szövegből kibomló „másik” világba. A véges irodalmi szövegek, a lezárt mű arra késztetheti az olvasót, hogy gondolja újra korábbi elképzeléseit, elvárásait, melyek a mű olvasásakor fölmerültek benne. Az olvasónak módjában áll, hogy újból elolvasson részleteket, visszakeressen elfelejtett epizódokat, eseményeket, és ha akarja, a teljes művet is újraolvashatja. A szöveg megértése után is maradhatnak az olvasóban megválaszolatlan kérdések, de ezekre már magának kell megadnia a választ. A szöveg tovább él bennünk – foglalkoztat bennünket –, beépül gondolatainkba.

A befogadás folyamata

A szépirodalmi szövegek másként hatnak ránk, mint azok a szövegek, amelyekkel a hétköznapi életben találkozunk (tankönyv, ismeretterjesztő művek). Az olvasó a szépirodalmi művek olvasása közben tudatában van annak, hogy egy irodalmi alkotást, műalkotást olvas. Mint általában a művészethez, az irodalmi műhöz eleve másként viszonyul, mint a valósághoz.

Az ókorban és a középkor elején az irodalmi szövegeket előadták, elénekelték, fölolvasták. A hallgató már a szituációból felismerte, hogy amit lát és hall, az különbözik a mindennapi beszélgetéstől. A beszédhelyzet távolságot teremtett az előadott szöveg és a hallgató között, még akkor is, amikor olyan eseményekről szólt a történet, amelynek a hallgató is részese volt. A körülmények, a helyzet eleve „elidegenítette” a szövegtől, még hatörténetesen olyan eseményekről szólt a történet, melyeknek maga is részese volt. A befogadói magatartás passzív, szemlélő szerep abban az értelemben, hogy a közönség vagy az olvasó mindig kívülálló résztvevője a párbeszédnek. Az alkotónak lehetősége van ezt a passzivitást kihasználni, és úgy alakíthatja a szöveget – célzásokkal, késleltetéssel, előre- és visszautalásokkal –, hogy a közönség figyelmét mindvégig fönntartsa. Ezek az ún. feszültségteremtőés feszültségfönntartóeszközök biztosítják, hogy a befogadó figyelme és érdeklődése ne lankadjon.

A szöveg irodalmisága a nyelvi jeleknek, jelkapcsolatoknak a sajátos irodalmi kommunikációba helyezéséből adódik, amelynek során a szónak és a mondatnak más jelentése lesz, mint a mindennapi párbeszédben. Az egyedi jelentéstartalmak azonban csak a szöveg tágabb összefüggésében, kontextusában válnak érthetővé. A nyelvi jelek a szövegben elfoglalt helyük szerint, a szövegelrendezésében jutnak egyedi és új jelentéshez. Az olvasótól is függ – aki ismeri és érti a szavak, mondatok, mondatkapcsolatok elsődleges (denotatív) jelentését –, hogy észleli-e az üzenetben a jelek „átkódolt” jelentését, egyediségét. Az irodalmi szövegekben a szavak elsődleges jelentése mellett erőteljesen érvényesül a szavak másodlagos (konnotatív), metaforikus, szimbolikus, asszociatív jelentése. A konnotatív jelentés megértése nehezebb feladat elé állítja az olvasót, hiszen meg kell fejtenie a szöveg titkát, föl kell tárnia a szöveg mögöttes (intertextuális) tartalmait.

Ha az olvasó ugyanabban a kulturális közegben él, mint az alkotó, maga is ismerheti a szavak konnotatív jelentését. Egyes szerzők műveit ennek ellenére nehéz megérteni. Dante nagy művéhez, az Isteniszínjátékhoz már a maga korában kommentárokat, magyarázatokat kellett fűzni. Ezt elsősorban nem a nyelvi nehézségek indokolták, hanem azok az utalások, jelképek, metaforák, melyeket Dante kortársai sem fejthettek meg az író életének, sorsának, gondolkodásmódjának ismerete nélkül. Dante művéhez először Boccaccio készített szövegmagyarázatokat, kommentárokat, és előadásokat is tartott a műről.

Téma: az alkotó által kiválasztott, a mű alapjául szolgáló jelenségek, történések, események, emberi viszonyulások köre.

Kommentár: valamely eseményhez vagy írott szöveghez fűzött magyarázó, értelmező megjegyzés, tényszerű adalék vagy értékelő fejtegetés.

Intertextualitás: szövegközöttiség, az irodalmi szövegek egymásrautaltságának és összekapcsolódásának hangsúlyozása.

Kontextus: szövegösszefüggés.

Befogadás: (befogadói tevékenység): az a folyamat, amelynek során az olvasó megismerkedik a művel, az olvasás során megérti azt, felhasználva eddigi ismereteit, műveltségét.

Orbán Gyöngyi: Megértő irodalomolvasás I., Calibra, Bp., 1997.

Veres András: Mű, érték, műérték. Kísérletek az irodalmi alkotás megközelítésére In: Elvek és utak, Magvető, Bp., 1979.