Az epikus művek fontos jellemzője a mese (fabula), amely általában olyan eseménysor, melynek vannak szereplői, van időbelisége (kezdete, folyamata, tartama, zárlata, befejezése), térbeli viszonyai (fiktív vagy valós helyszínei) – amikor, akikkel és ahol megtörténnek az események. A szereplők a mese helyszínein kerülnek különféle helyzetekbe, konfliktusokba egymással és önmagukkal. A konfliktusokat meg kell oldaniuk, cselekedeteiketa helyzetek indokolják. Az események időbelisége, a helyszínek, szereplők határozzák meg a fabula cselekményét. A cselekmény viszonyrendszere, az események logikai összefüggései, a szereplők lelki és gondolati világának megjelenítése, a konfliktus(ok) kialakulása, kibontakozása és esetleges megoldása együttesen teremti meg azt a „mesevilágot”, amely minden epikus mű sajátja, és minden olvasó számára egy „másik világ” megismerését teszi lehetővé. Ez a „másik világ” néha kísértetiesen hasonlít az olvasóéra, de nem azonos azzal. Olykor a legvalóságosabbnak tűnő dolgok az „írói fantázia szüleményei”, s néha a legképtelenebb helyzetekről kiderül, hogy nagyon is hitelesek, valóságosak.

Az epikus mű cselekményét kétféleképpen határozhatjuk meg: a műben kibontakozó események, történések összességét történetnek (história, szüzsé) nevezzük, a cselekményből rekonstruálható, helyes logikai sorrendben felépített, az olvasó, befogadó tudatában összeálló cselekményt pedig fabulánakhívjuk. Kosztolányi Dezső írta: „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.” Az idézetet értelmezhetjük úgy, hogy az író által megkomponált világ a befogadóban teljesedik ki, az olvasó a befogadás során újrateremti, elrendezi, helyreállítja a mű világát.

Amikor epikus műveket olvasunk, automatikusan rekonstruáljuk, módosítjuk a történetet, megalkotjuk a magunk történetét. Homérosz híres eposzában, az Odüsszeia első énekében elindul a mű cselekménye, de a főhőst még csak hallomásból ismerjük. Csupán az ötödik énekben jelenik meg a főszereplő, akinek életét ettől kezdve a mű végéig kísérhetjük figyelemmel. A cselekmény kezdete időben nagyjából egybeesik az első ének eseményeivel. A kilencedik énektől a főszereplő meséli el élettörténetét. Olyan információhoz jutunk, olyan eseményeket ismerünk meg, melyek jóval a mű kezdete előtt történtek. A befogadó az új ismeretek hatására, logikus sorrendbe állítja az eseményeket, rekonstruálja a cselekményt, automatikusan létrehozza a történetet, a fabulát. Ez a helyreállítás folyamatos, aktív befogadói tevékenység, melyet az újabb és újabb részletek megismerése tart állandó mozgásban. A mű a szöveg teljes ismeretében újabb jelentéssel bővül.

Az epikus mű tehát egy alaptörténet egyedi történetté formálása, a fabula pedig egy műalkotás cselekményének sajátos kompozíciója, melyben az események sorrendjét az alkotó szándéka, koncepciója határozza meg. A rekonstruált történet a befogadó (olvasó) által megismert cselekmény műtől elvonatkoztatott kronologizálása.

Konfliktus: összeütközés.

Kronologizálás: az események időrendbe állítása.

Szüzsé: a megformált történet; eseményváz vagy a cselekvések, illetve tettváltássorozat menete az epikában vagy a drámában.

Fabula: "történet"; az események kronologikus sorrendje, ilyen értelemben a szüzsé nyersanyaga; az, ami valóban megtörtént.

Cselekmény: az epikai és drámai művek eseménysora, a szereplők tetteiből és a velük kapcsolatos eseményekből felépülő folyamat.