Költői eszközeit tekintve Zrínyi műve valódi barokk alkotás. Különösen a csatajelenetekben vagy a cselekmény zárlatában mutatkozik meg erőteljesen a barokk festészet hatása (szcenika, látvány). Előszeretettel alkalmazza a fény-árnyék ellentétének motívumát, a kontrapontozást is, nemcsak a költői képek, hasonlatok, párhuzamok, hanem az események, jelenetek, jellemek szintjén is.

Mondatai gyakran nehézkesek, barokkos körmondatok, retorikus jellegűek, gondolatpárhuzamokkal, megszólításokkal, a köznyelvitől lényegesen eltérő elrendezéssel. Szavai közé gyakran keverednek idegen szavak, amiről említést is tesz a bevezetőben.

Képeire is jellemző a zsúfoltság, összetettség. A mű egyik legkülönösebb része a 8. énekben (1–10. szakasz) a hajnal leírása, és monológja a barokk mitológiai „összevonás” csodálatos példája. A lóháton érkező transzcendens figura egyszerre viseli magán az antik Apollón-Héliosz isten, a mitologikus hős, Bellerophontész jegyeit (lova szebb Pegazusnál, lovának verejtéke a harmatcseppek) és a sárkányölő keresztény szentek (Mihály, György) attribútumait (páncélos lovag, aki hegyes dárdáival legszívesebben végezne a török Pythónnal). Mindezt „tetézi” kis turbánja, hisz Keletről érkezik, ugyanakkor Isten hírnöke, fénye Istentől eredő, mely megindítja, életre kelti a természetet. Végül áldást kér Istentől Zrínyire és vitézeire. Egyetlen képben sűrűsödik keresztény és antik hagyomány párhuzamossága, fenséges szépség és cseppnyi irónia (pl. turbán). Az eposz epikus áradását Zrínyi sokszor színezi ehhez hasonló lírai betétekkel (pl. 3. ének 32–39. szakasz; 7. ének 37–48. versszak), de lírai kitérők a szerelmi szálak és a nőalakok ábrázolása is.