Az életbölcseletet megfogalmazó ódák egyike a Thaliarchushoz című vers. A megszólító beszédhelyzet címzettje Thaliarchus „az ünnepi öröm vezére”, fiktív, kitalált, beszélő név. A mű formája az alkaioszi strófa. De nemcsak a formában, hanem szellemében is követi a görög mestert, Alkaioszt. A vers átírása az alkaioszi költeménynek.

„Esőt zúdít le Zeusz ege ránk, erős

tél jön, megáll a jég a folyók szinén.” Bede Anna fordítása

A vers Horatius szerkesztőművészetének talán legszebb bizonyítéka. Az egyik rendezőelv az ellentét: mozdulatlanság ↔ mozgás, külső ↔ belső tér (szoba), hideg ↔ meleg, jelen ↔ jövő, ifjúság ↔ öregség.

A másik a párhuzam: a tél évszak-metaforája az emberi életidőt érzékelteti. A szakaszok közti összetartást átkötések (enjambement) biztosítják.

1. szakasz: természet – tél – kint – hideg

2. szakasz: helyszín – tél – bent (szoba) – meleg

3. szakasz: természeti kép – múlt és jövendő az istenek rendelése szerint

4. szakasz: a külső világ rabságával szemben a személyes gondolatok kerülnek elő. A szakasz első sora az epikureista filozófusok gondolatait idézi föl:

„Holnap mi lesz majd? Csak ne kutasd! A sors

ahány napot nyújt, vedd nyereségnek azt,

s a táncot és édes szerelmet

meg ne tagadd fiatal-magadtól,” Bede Anna fordítása

5. szakasz: az előző szakasz ok-okozati összefüggéseként jelöli ki az egyéni életút lehetőségeit: fiatal vagy, derülj, az élet élvezete a legfőbb életelv – mindenekelőtt a szerelem

6. szakasz: Epikurosz életbölcseletének követése, „bölcs mértéktartással ötvöződő élvezetkultusz” (Arató László):

„Ma hívjon elbújt kedvesed áruló

halk kuncogása, félreeső zugon,” Bede Anna fordítása

alkaioszi versszak: alkaioszi sorokból álló strófa: X–u–(X((–uu–u– alkaioszi tizenegyes; X–u–(X((–uu–u– alkaioszi tizenegyes; X–u–(X((–u–(u alkaioszi kilences; – ; –uu(–uu(–u(–u alkaioszi tízes; –. A modernebb értelmezés szerint a harmadik és negyedik sor egybe tartozik, így alkotják az alkaioszi tizenkilencest

enjambement: „áthajlás” (fr.) szóból;, a költészetben a versmondat és a verssor határának eltérésén alapuló költői eszköz; a gondolat nem ér véget a sorvégen, hanem „áthajlik” a következő sorba