A költői önbecsülés és a költészetbe vetett hit példája a vers. Mindössze négy mondat. A jól felépített első sor a költői hagyaték időtlenségéről tanúskodik. Az ezt követő rövid nyomatékosító, tényközlő mondat a szellem halhatatlanságát fejezi ki. Bonyolult képekkel teli a harmadik, melynek záró részében költői nagyságának legfontosabb jellegzetességeként hangzik el a tételmondat: „...én szabtam görögök mértékére latin verseket legelőbb.”

A lezáró negyedik mondat a babérkoszorú képével a költői dicsőség szimbóluma, az elismerés bizonyítéka. Szerb Antal A világirodalom története című könyvében így ír: „A római irodalom alkotási módszerére nézve másodlagos, de értékére nézve nem másodrendű.”Horatius költészete teljes egészében igazolja ezt a véleményt.

A megszólított Melpomene a tragédiaköltészet múzsája. Lakatos István úgy véli, ez a megszólítás egyrészt kifejezi a fölényes távolságtartást a szerelmi szenvedély gyötrelmeitől, Erósz hatalmától. Másrészt a „megszólított beszédhelyzet” költői eszközként a dramatizálva történő megfogalmazás, az életmű legfőbb problémájának, bölcseletének kifejeződése.

Horatius saját költői életútja legjelentősebb eredményének a latin nyelven megjelenő aiol líra (Alkaiosz, Szapphó) átültetését tartja. A maradandóság, az időtállóság kifejezésére szánt piramis-összevetés kettős tartalmú. Egyrészt a tárgyi világ elemeinek és a szellem egyetemes példájának összehasonlítása nagyítja fel a képet. Másrészt az Augustus korában visszahódított egyiptomi piramisok politikai utalása a birodalom nagyságával egyenértékűvé teszi a lírikus Horatius nagyságát.