Reneszánsz és középkor határa az irodalomban is egybemosódik. Dantét és Boccacciót (e. bokáccsó) csupán egy emberöltő választja el egymástól, mindketten ugyanabban a virágzó kultúrájú, gazdag városban éltek, mindketten ugyanazon iskolákon nőttek fel, Dantét mégis a középkor szerzőjeként, Boccacciót a reneszánsz művészeként tartjuk számon. Dante művében kimutatható a reneszánsz számos eleme, Boccaccio munkáiban lépten-nyomon tetten érhető a középkori szellemiség hatása, a középkoriasság. De nem csak ez igazolja a korszakolás nehézségét. Villon életműve több mint egy évszázaddal később keletkezett, mint Boccaccióé, mégis középkorinak nevezzük. Itáliában pedig a reneszánsz már hanyatlásnak indult, amikor fölvirágzik az angol reneszánsz kultúra (XVI–XVII. század).

Gyakran a szerző életművén belül is kettősség figyelhető meg: Petrarca (1304–1374) – a reneszánsz egyik legnagyobb lírikusa – Africa című, latin nyelvű, befejezetlen eposzát tartotta fő művének, tehát egy középkori szemléletű alkotást. Ugyanakkor világhírűvé reneszánsz műveivel: szerelmes költeményeivel és leveleivel vált. A kettősség a XV. századig a reneszánsz művészek többségének alkotásaiban jelen van. Egyrészt a nyelv szintjén, másrészt a műfajok, alkotói eszközrendszer és a forma szintjén, harmadrészt a művek szellemiségében érhető tetten.

Koltay-Kastner Jenő: Az olasz reneszánsz irodalomszemlélete, Akadémiai Kiadó, Bp., 1970