A reneszánsz kultúrtörténeti korszak és stílus a középkor történelmi viszonyai közepette alakult ki jórészt a középkor kultúrájának alapjain, s a XIII. század végétől a XVI. századig fokozatosan és folyamatosan jelent meg Nyugat- és Közép-Európában. A reneszánsz kultúra korszakolásában három szakaszt szokás megkülönböztetni: trecento – 1300-as évek, quattrocento – 1400-as évek, cinquecento – 1500-as évek. A reneszánsz első szakaszát (kb. az 1400-as évek közepéig) humanista korszaknak, (neolatin) humanizmusnak is szokták nevezni.

Nehéz határvonalat húzni középkor és reneszánsz közé. A társadalmi rend, az államformák nem változnak jelentősen a XIV. században. Az emberi gondolkodás, a világhoz való viszony, a tudomány, a technika, a művészetek azonban igen. A XIV. századtól az ember gondolkodása döntő módon átalakul: újraértékeli a régit, másképp viszonyul a másik emberhez, mer szkeptikus lenni. Elfogadja a fönnálló rendet – változtatni nem is tudna rajta –, ugyanakkor képes összehasonlítani, kritizálni, bírálni. A reneszánsz kor embere felnőttebb, mint középkori társa, de ez nem jelenti azt, hogy élete lényegesen eltérne tőle. A reneszánsz ember büszke tudására, képességeire, nem rejtőzik a névtelenség mögé, alkotó tevékenységét értékesnek tartja, művét gyakran a halhatatlanság zálogának tekinti. Nem oldódik fel az emberiség nagy közösségében, az individuum ismét értékké válik. Ez emberközpontúságának, humanizmusának lényege.

Reneszánsz: „újjászületés” (fr.) kifejezésből; kultúrtörténeti korszak, a XIII-XVI. század közötti időszak elnevezése. A középkori dogmatikus gondolkodás helyére az egyén és az egyén világi jelentősége, a túlvilági célok helyére az evilági értékek kerülnek, de ez nem jelenti az egyházzal, vallással való szakítást, csak a vallásos eszmék egyeduralmának végét. A reneszánsz az észak-itáliai polgárság kulturális és művészeti törekvésének összefoglaló neve. A legfőbb irányelvek: világiasság, a túlvilági élet helyett a földi élet tisztelete és élvezete, a természet és a természeti életforma dicsérete, szépségkultusz, racionalitás, az egyéniség központi szerepének hirdetése, a klasszikus antik művészet és életszemlélet felelevenítése. A reneszánsz emberideálja a mindenoldalúan művelt „klasszikus” és modern tudással felvértezett (polihisztor) személyiség, aki a tudományok és a művészetek ágaiban egyaránt jártas. A reneszánsz ideológia fő eszméje a humanizmus (emberközpontúság), amely szintén az antik irodalom világszemléletének felújítását tűzte ki célul. A reneszánsz művészet kialakulásának kezdetén a nagy összegzőké a vezető szerep, az irodalomban a korszakhatár Dante, a képzőművészetben Giotto művészete. A reneszánsz belső korszakait évszámhatárok jelzik: trecento, quatrocento, cinquecento. A képzőművészet kimagasló alakjai: Botticelli, Raffaello, Giorgione, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Dürer, Brueghel, az építészetben: Brunelleschi, a zenében: Palestrina, a természettudományban: Kopernikusz, a filozófiában: Giordano Bruno, Machiavelli, Thomas Morus és Rotterdami Erasmus.

Friedell, Egon: Az újkori kultúra története II., Holnap, Bp., 1990.

Kristeller, P. O.: Szellemi áramlatok a reneszánszban, Magvető, Bp., 1980.

szerk. Oláh Tamás: Fejezetek a szexualitás történetéből, Gondolat, Bp., 1986