A reneszánsz líra személyes világa

A középkor lírai műfajai jelentősen átalakultak a reneszánsz idején. A reneszánsz líra bensőséges, ihletett, átélt költészet, megújított eszköz- és formavilággal. Nemcsak az antik műfajok és az ókori szemléletmód születtek újjá a reneszánsz idején, hanem új műfajok és formák is keletkeztek.

A lírai én, a beszélő személyes világa, személyisége ismét előtérbe kerül. A reneszánsz líra is szereplíra: a személyes szféra nyíltabb, őszintébb jelenléte nem jelenti azt, hogy beszélő és alkotó azonos. A beszélő – pl. a szerelmes versekben – nem csupán gáláns lovag, hanem szerelmes ember, valóságos érzésekkel, szenvedésekkel, vágyakkal. A vágyott, szeretett nő nem misztikus, elérhetetlen hölgy, hanem élő, elérhető, érző személy. A lényeg a viszony megváltozása: szeretett és szerető viszonyában megjelenik a másik fél „embersége”, földi volta, a két fél egyenrangúsága is. Ez nem jelent radikális szakítást a középkori hagyományokkal. A szerelmi líra továbbviszi a lovagi hagyományokat is (a szerelmes gesztusai, az udvarlás formulái), de például az elérhetetlenséget, az érzések sematikus, modellszerű megjelenítését fölváltja a reális okokkal magyarázható, létező okokból fakadó reménytelenség. Mivel az okok különbözőek, a kiváltott érzések, hangulatok, állapotok is sokfélék lehetnek. Az eszményített és a valós szerelem között az is a különbség, hogy a reménytelen szerelmes érzései nem sémákat követnek.

A reneszánsz vallásos líráját is a személyesség jellemzi. A hit, a vallás általános igazságai, tételei meghatározzák e líra témáit és kereteit, de a reneszánsz lírikusok vallásos verseiben már hangot kap a kétely, a szorongás, a félelem, a bűntudat is. A személyesség jelen van a bibliai lírai szövegekben éppúgy, mint a keresztény himnuszköltészetben.

A vallásos líra megújulását elősegítette a reformáció terjedése. A protestáns költők az ókeresztény eredetű himnusz- és zsoltárköltészetet újították föl, valamint megteremtették az ún. közösségi énekek változatait, a népéneket.