A reneszánsz kultúrának igen jelentős szerepe volt a magyar líra fejlődésében. A reneszánsz kezdeti szakaszában természetesen a lírában is a latin nyelvű versek voltak még túlsúlyban, az első igazán jelentős magyar költő – Janus Pannonius – is latinul írta verseit. Követőinek humanista irodalmából kevés alkotás maradt fönn (nagyobbrészt epikai kísérletek), az egyik legtehetségesebbnek tartott utódtól – Garázda Péter (1450–1507) – például csak egyetlen, kétes szerzőségű epitáfium ismert.

A XVI. század első évtizedeitől kezdve egyre inkább elterjedt a latin nyelvű alkalmiköltészet. Az alkalmi költészet kedveltebb műfajai az epigrammák, emblémák, epitáfiumok, epicediumok, epithalamiumok. Az alkalmi költészet nem irodalmi rangú költészet, jelenléte azonban azt mutatja, hogy a versírás, versfaragás egyre elterjedtebbé vált nemcsak a főúri, hanem a köznemesi körökben is. Később ezek a műfajok – a deákirodalom részeként – elterjedtek magyar nyelvű változatokban is. Új műfajok is születtek, mint például a hitvitázó irodalom szatirikus változatai vagy az ún. hegedősénekek. Ezekben a műfajokban közös a szatirikus, gúnyos, ironikus hangvétel, egyes darabokban a népköltészet hatása is érzékelhető (pl. Pajkos ének, 1606–1607 körül).

embléma: „betét, bekeretezett tárgy, kép, szöveg” (gör.); a költészetben olyan képeknek többértelmű és tudatosan visszatérő használata, amelyek a szerző személyére, hőseire vagy valamilyen helyzetre, színhelyre utalnak

epithalamium: (e. epitalámium): lakodalmi költemény, nászdal, nászének

epicedium: siratóvers, gyászvers