A magyar barokk korszakai

A magyar művelődéstörténetben is létezik a reneszánsz és barokk között egy átmeneti korszak, melyet nevezhetünk késő vagy hanyatló reneszánsznak, illetve manierizmusnak. Ez a korszak időben nehezen határozható meg, valójában a Balassi utáni magyar irodalomra használjuk ezt az elnevezést. A XVII. század közepétől már barokkról beszélünk – bár már az 1600-as évek kezdetén született alkotások egy részét is barokk alkotásnak tekinthetjük.

Egyes irodalomtörténészek négy korszakra bontják a magyar barokkot. Az első szakasz az 1600 és 1640 közötti ún. kora barokk. A második szakasz az 1640–90 közötti időszak, a harmadik az 1740-es évekig terjed, s végül az 1740–1770 közötti korszak a késő barokk, a rokokó irodalom korszaka. A barokk korszakolásának alapját a reneszánszhoz hasonlóan történelmi és művelődéstörténeti szempontok határozzák meg.

A kora barokk korszakban még számottevő a reneszánsz művészet és szellemiség hatása.

A második szakasz történeti-történelmi szempontból jelentős: ebben az időben még nem dőlt el egyértelműen Magyarország sorsa. A három részre szakadt ország keleti részén lévő Erdélyi Fejedelemség virágzó kultúrája, önálló politikai szerepvállalása Bethlen Gábor (1613–29) és I. Rákóczi György fejedelemsége idején (1630–48), illetve a magyarországi politikai törekvések, országegyesítő elképzelések (Zrínyi Miklós tervei, a Wesselényi-összeesküvés – 1671, Thököly Imre magyarországi fejedelemsége –1678–83) és a törökök kiűzésének (1699) kora ez, melynek zárófejezete a Rákóczi-szabadságharc (1703–11).

A harmadik szakasz történelmi alapvonása: a függetlenség, illetve a modernizálódás és a polgárosodás lehetőségének elvesztése után az ország Habsburg Birodalomba való betagozódása, az abszolút monarchia rendszerének kiépülése.

A negyedik szakasz történeti hátterét Mária Terézia uralkodása (1740–1780) adja. Ez egyben a felvilágosodás, illetve a klasszicizmus eszméinek megjelenésének kora is.

Rokokó: rocaille = „kagyló forma díszítőelem az építészetben” (fr. szóból; a XVIII. század közepén kialakult stílusirányzat, a barokk kifinomult, túlhajtott változata; az irodalomban a stilizált szerelmi jelenetek, kecses, játékos költői képek, mesterkéltség és finomkodó modorosság jellemzi; a magyar költészetben Csokonai anakreóni dalai a legsikerültebb rokokó stílusú alkotások.

A manierizmus: maniera = „mód, stílus, modor (ol.) szóból; XVI-XVII. századi stílusirányzat a reneszánsz és a barokk között, a túlfinomult késő-reneszánsz udvari kultúra szélsőséges hajtása, az irodalomban és a képzőművészetben egyaránt megtalálható. Jellegzetessége a túldíszítettség, a pompakedvelés, az előkelőség, a hanyatlásélmény (dekadencia), a „modoros” előadásmód és stílus. Az irodalomban Tasso A minta című regénye, Sidney Arcadia című műve és költészete, Rimay János és Csokonai költészetének néhány darabja, a képzőművészetben Michelangelo és Raffaello műveinek egy része sorolható ide.

Klasszicizmus: 1. az ókori görög és római irodalmat, művészetet mintául választó és azt követő művészeti és stílusirányzat a XVII-XVIII. században; elméletírója a francia Nicolas Boileau.

Felvilágosodás: eszmetörténeti kategória, a XVII-XVIII. század fő eszmeáramlata; a megismerés és a tudás egyedüli forrásaként az észt tartja, támadja a hanyatló feudális világ ideológiáját és intézményrendszerét.

Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997

Klaniczay Tibor: A múlt nagy korszakai, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1973