A Szigeti veszedelem forrásai

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem kézirata Zrínyi jól ismerte az itáliai szerzők munkáit. Hogy forrásként is használta Tasso művét (Megszabadított Jeruzsálem), először Arany János mutatta ki Zrínyi és Tasso című akadémiai székfoglaló tanulmányában (1859). Történeti forrásait (Istvánffy és Sambucus krónikái ) maga a szerző is említi bevezetőjében, és utal az ókori nagy művekre is (Homérosz, Vergilius). A pontosság, hitelesség megteremtése céljából német történetírók (pl. Nicolaus Reusner) munkáit is felhasználta. Zrínyi az ajánlásban utal olasz és horvát krónikákra is. Művére históriásénekek is hatottak: az eposz verselése, rímei emlékeztetnek e műfaj reneszánsz kori darabjaira. Emellett az sem lehetetlen, hogy Zrínyi a naiv-népi alkotásokat is forrásul használta, hisz dédapja „mitikus” hős volt, számos történet szól róla.

A mű alapvetően a történelmi hitelességre épül, de a történeti emlékek, tények Zrínyi számára csak a keretet jelentik. A valóságos személyek (Zrínyi, Szolimán, Rustán stb.) mellett számos kitalált (pl. Radivoj) vagy több alakból összegyúrt hős (Deli Vid, Farkasics) szerepel a műben. Történeti szempontból hiteles a mű fő eseménye is – Szigetvár 1566-os ostroma (a mű sorainak száma is épp ennyi!) –, de Zrínyi már a bevezetőben jelzi, hogy „fabulákkal keverte az históriákat”, s hogy a történetíró szempontja nem azonos a költőével: „Zrini Miklós kezének tulajdonítottam Szulimán halálát: horvát és olasz cronikákbul tanultam, a törökök maguk is így beszélik, vallják. Hogy Istvánfi és Sambucus másképpen írja, oka az, hogy nem úgy nézték az magános való dolognak keresését, mint az országos dolognak historia-folyását.” Történelmi tény, hogy a szultán nem Zrínyi keze által esett el (ezzel maga a szerző is tisztában van), ez a mondat ugyanakkor árulkodik az alkotó koncepciójáról, céljáról.