A líra a szubjektivitás műneme. A szerző és a kifejezett téma vagy tárgy közti viszony szubjektivitása alapján állíthatjuk ezt. A líra az ember (a szerző) belső világának, élményeinek kifejeződése, érzelmeinek és hangulatának ábrázolása, képekbe rögzítése. Az objektív tárgyi világ tényeivel szemben az egyéni tudattartalmak az elsődlegesek. Így tehát az objektív külső világ tükrözésekor az egyéni tapasztalatok, élmények, érzések, a sajátos gondolatvilág kerülnek előtérbe.

Az ábrázolás középpontjában a személyesség és a személyiség áll. Megkülönböztethető és megkülönböztetendő tehát a költői én (személyiség) és a költő (mint hétköznapi ember, „személyes én”).

A líra tükrözési módszerére jellemző az intenzív teljesség (totalitás) igénye. A szövegek intenzitásának, tömörségének eszközei a költői képek és a stílusalakzatok; a szöveg versformája, a ritmus és az akusztikai hatások, azaz a zenei hangzás keltette érzelmi-hangulati tartalmú többletjelentés; írott szöveg esetén az íráskép és a rendhagyó írásjelek, a nyomtatott forma képének esetleges többletjelentése (pl. szabad vers, képvers).

A lírai költemény formáját tekintve rendszerint monológ. Lehet ettől eltérő forma is pl. az epiko-lírai költeményekben (a balladákban, eklogákban). Ekkor a forma párbeszédes vagy dialógusra utaló, akárcsak az önmegszólító verstípusban.

A lírára jellemző a jelenidejűség. De természetesen az idősíkok váltakoztatásának köszönhetően speciális verstípusok is születhetnek (pl. az időszembesítő verstípus). A lírai műfajok általában rövid terjedelműek.

Eredetük szerint a lírai művek között is megkülönböztetünk ősköltészeti alkotásokat, melyek szerzői ismeretlenek, és az emberi önkifejezés legkorábbi „művészi” igényű megnyilatkozásai. Az írásbeliség előtti korból származnak, a szájhagyomány őrizte meg néhány darabjukat. Beszélhetünk népköltészeti, műköltészeti alkotásokról is. Az előbbiek szerzője szintén ismeretlen, témájukat a közösségi lét eseményeiből merítik, legfőbb sajátosságuk az anonimitás, bár a megszólalás módja szinte mindig egyéni. A műköltészetet ismert, konkrét szerző, konkrét idő- és térbeliség, valamint társadalmi beágyazódás jellemzi.

anonimitás: ismeretlenség.

A líra: "húros hangszer, lant" (gör.) szóból; irodalmi műnem; a költői alkotások közös halmaza. A szubjektivitás műneme, lényegében az ember (leginkább a szerző) belső élményeinek kifejeződése, érzelmeinek és hangulatának ábrázolása, képekbe rögzítése. Az objektív tárgyi világ tényeivel szemben az egyéni tudattartalmak az elsődlegesek. A líra kifejezési módszerére is jellemző az intenzív totalitás igénye. A szövegek intenzitásának, tömörségének megvalósítására a szerző intenzitásnövelő szerkezeteket tartalmaz. Eszközei a költői képek és a stílusalakzatok; a szöveg versformája, a ritmus és az akusztikai hatások, azaz a zenei hangzás keltette érzelmi-hangulati tartalmú többletjelentés; írott szöveg esetén az íráskép és az írásjelek rendhagyó használata, a nyomtatott forma képének esetleges többletjelentése (pl. szabad vers, képvers).

költői én: a lírai művekben megszólaló, egyes szám első személyű beszélő.

Az önmegszólító vers: verstípus, amelyben a költő tárgyiasított önmagával folytat párbeszédet, az „én” megkettőzése a lírai objektivitás eszköze, ugyanakkor a személyiség kettősségét (racionális, irracionális szféra) és azok kölcsönhatását is bemutatja; különösen a válsághangulat hívja életre, egyfajta önértékelés, számvetés jellemzi; a XIX. század második felében és a XX. századi lírában kedvelt (pl. Vörösmarty Mihály: Fogytán van napod, Arany János: Mindvégig, Babits Mihály: Csak posta voltál, Kosztolányi Dezső: Számadás, József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél).