Epikus művek, melyek a lovagi irodalom részét képezik. Az írásban rögzített alkotások eredeti műfaja eposz volt. Tartalmilag a főhős, vagyis egy lovag kalandos harci cselekedeteit dolgozza fel. Szerkezete nem kötött. Tanító célzattal íródott; mely a befogadó számára prezentálja a lovagi lét küzdelmeit akár a keresztes hadjáratok, akár a pogányok elleni harcok során. Hőse egyszerre bátor és erős, mégis a legőszintébb szerelemi érzések megtestesítője.

Hosszabb terjedelmű epikus költemény az ó-francia irodalomban. Magyar megfelelője: a vitézi ének.

Roland-, Nibelung-, Igor-ének. A lovageposzok jellemzői: cselekményük többrétű, kalandos; szerkesztésük epizodikus; lovagjaik egyéni hősi vállalkozásokra, sőt kalandokra indulnak, szerelembe esnek és attól indíttatva cselekszenek; tündérekkel, sárkányokka

Olyan tulajdonságok, melyek birtokában lévő személy kiváló lovag lehetett. Ide sorolható: hűség, nagylelkűség, bátorság és a nők tisztelete. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy a korabeli források olyan esetekről is beszámoltak ahol a lovagok csupán nagyképűek, buták és műveletlenek voltak.

Chanson de Roland: a 11. században keletkezett francia nemzeti eposz, a chanson de geste-ek közül a legjelentősebb. Tárgyát Nagy Károlynak a spanyolországi arabok ellen viselt háborúja eseményeiből meríti. Hőse Roland, a monda szerint nagy Károly unokaöccse, a törhetetlen akaratú, rettenthetetlen lovag, aki az utóvéd sereggel a roncevaux-i szorosban árulás áldozatául esik. A tíz szótagú, asszonáncra végződő sorokból különböző hosszúságú szakaszokat alkotó mű szerzőségét Turoldnak tulajdonítják. Legjobb fennmaradt szövege az 1150-60 k. lejegyzett oxfordi kézirat.

Olyan viselkedésformát képviselő személyek, akik nemcsak testi kvalitásuk miatt kiemelkedőek, hanem a világrend védelmezőiként is.

Hivatásos énekesek, akik lant kísérettel adták elő a Roland- énekeket, nemesúri udvarokban, búcsúkban a közönség szórakoztatása céljából.

Az eszményi udvari szerelmet és a lovagi erényeket megéneklő nemes dalnokok éneke Ny-Európában, a 11-12. sz. -ban.

Epikus művek, melyek a lovagi irodalom részét képezik. Az írásban rögzített alkotások eredeti műfaja eposz volt. Tartalmilag a főhős, vagyis egy lovag kalandos harci cselekedeteit dolgozza fel. Szerkezete nem kötött. Tanító célzattal íródott; mely a befogadó számára prezentálja a lovagi lét küzdelmeit akár a keresztes hadjáratok, akár a pogányok elleni harcok során. Hőse egyszerre bátor és erős, mégis a legőszintébb szerelemi érzések megtestesítője.

A 12. században íródott breton mondakör szerint , Artúr király bár elveszítette a "nagy csatát Nyugaton" ,de egy bizonyos Avalon nevű szigeten él a mai napig is, arra várva, hogy visszatérhessen.

A 12-13. században divatos regénynek nevezett műforma, amely lovagi eposzok prózai átírásából keletkezett. Pl.: A Trisztán és Izolda, amely a középkor egyik leghíresebb lovagregénye volt. A lovagregények hősei még nem valódi személyiségek, egy meghatározo

Anonymus gestája tanúskodott arról, hogy a középkor két legelterjedtebb ellovagiasított regényes történetét, a Trója- és a Sándor-regényt a 12. század második felétől már magyarok is ismerték. Filológiai vizsgálatok bebizonyították, hogy létezett ezeknek a lovagregényeknek magyar nyelvű változata is. A középkori délszláv Trója-, illetve Sándor-regényeket ugyanis a jelek szerint magyarból fordították, mivel a délszláv szövegek számos különlegessége, félreértése csak magyar közvetítő szöveg esetén jöhetett létre. E délszláv regények alapján lehet az elveszett magyar lovagregények tartalmára, keletkezési körülményeire következtetni. A magyar valószínűleg Anonymus latin Trója-históriájának a fordítása lehetett. A magyarból készült délszláv változatok ugyanis tartalmilag nem egyeznek egyik ismert latin vagy görög nyelvű szöveggel sem, viszont jelentékeny hasonlóságokat árulnak el Anonymusnak a Gesta Hungarorumban megfigyelhető írói modorával, technikájával.

A Nagy Sándor életéről szóló regényes beszámoló, az Alexandru praxeisz („Alexandrosz tettei”), amelynek írója a királyt a pánhellénizmus harcosaként ünnepelte és teljesítményét dicsőítette, s ami később az összes Nagy Sándorról szóló legenda forrása lesz a középkorban, valószínűleg nem Kalliszthenész műve, hanem a Ptolemaioszok korában keletkezhetett, s jelenlegi formájában az Kr. u. 3. sz. -ból ered. Latinra fordítója, Julius Valerius Alexander Polemius (kb. Kr. e. 4. sz.) ugyan bizonyosra veszi, hogy Aesopus alkotása, mások Arisztotelészt, Antiszthenészt, Onesicritust vagy az 1. században élt Arriant gondolják a valódi szerzőnek, de egy 16. sz. -i itáliai humanista, nyilvánvalóan tévesen, Kalliszthenésznek tulajdonította, s azóta eme regényes életrajz szerzőjét szokás Pszeudo-Kalliszthenésznek (Ál-Kalliszthenész) is nevezni. E munkát a magyar irodalom is felhasználja, például a Heltai Gáspár nyomdájából kikerült históriában (Kolozsvár, 16. sz. 2. fele), vagy Haller János Hármas históriájában, mindkettőt egy augsburgi kiadás nyomán fordították.

Az alexandrin vagy Sándor-vers középkori sorfaj, a XII. századi ófrancia verses Nagy Sándor-regénytől kapta a nevét. Ez eredetileg hangsúlyos, egyben szótagszámláló ritmusú lehetett, 12-14 szótagos sorokkal. A félsorok 6 vagy 7 szótagosak voltak, bennük á

Roland-, Nibelung-, Igor-ének. A lovageposzok jellemzői: cselekményük többrétű, kalandos; szerkesztésük epizodikus; lovagjaik egyéni hősi vállalkozásokra, sőt kalandokra indulnak, szerelembe esnek és attól indíttatva cselekszenek; tündérekkel, sárkányokka

A bretoni mondakör történeteinek központi alakja Arthur király, aki köré számtalan legenda fonódik. A bretoni mondakör három pillérét a Trisztán-monda, az Arthur királyhoz és a Szent Grálhoz kapcsolódó, illetve a Kerekasztalhoz fűződő történeket alkotják.