Tragédia szereplőjének maszkja A görög színházakban csak férfiak lehettek színészek, a női szerepeket fiatal fiúkkal játszatták el. Díszes öltözetben (jelmez) léptek színpadra. Arcukat nem láthatta a közönség, mert álarcot viseltek, melynek belső oldalára a szájnyílásnál hangosító tölcsért szereltek, hogy a távol ülők is kitűnően hallják a szöveget. Az arcjátéknak tehát nem volt szerepe az előadásokon, de az álarcok nagyon karakteres emberi fejeket mintáztak, és nagyok is voltak, ezért mindenki jól láthatta őket. A színészek lábukon kothornoszt viseltek. Mozgásuk épp ezért nehézkes volt. De ahogy az arcjátékról, úgy a mozgás fontosságáról is lemondtak a szöveg értő, érthető előadásmódja javára.

Kezdetben csupán a kar szerepelt. A hagyomány szerint Theszpisz egy színészt állított a karral szembe. Ez lehetett maga a karvezető, de lehetett egy, a karban nem szereplő személy is. A kar énekére és kérdéseire válaszolt az önállósított színész, esetleg magyarázatot fűzött a kar szerepléséhez. Így alakult ki a drámai dialógus.

Aiszkhülosz újítása volt, hogy két színészt állított a karral szembe. A drámajáték így a két szereplő viszonyának bemutatásává változott, ez adta a cselekményt. A kar hol az egyik, hol a másik színész monológjához kapcsolódott, értékelte, minősítette azt. A kar éneke összefoglaló szerepet is betöltött, mint ahogy az a dráma szerkezetéből is látszik. Szophoklész már egy harmadik személyt is színpadra állított, ezzel a cselekmény bonyolultabbá vált, s az eltérő jellemek ábrázolására is több lehetőség nyílt. Háromnál több színészt csak rendkívüli esetben léptettek föl, de ilyenkor a negyedik vagy ötödik már nem szólalhatott meg. A színészek számának korlátozása az egyenes vonalú, lehetőleg kitérő epizódoktól mentes cselekménymenet biztosítására szolgált.

kothornosz: magasított talpú, fából és kőből készült papucsszerű cipő