A dráma szó, mely cselekvést jelent, ennek az összetett előadásnak, a színházban előadott műveknek a kifejezése. Kezdetben a dithüramboszok témája Dionüszosz élete volt, később azonban más mitológiai témák és úgynevezett szenvedéstörténetek léptek a helyére. A közel egy hétig tartó városi Dionüsziákon az V. század közepétől drámai versenyeket rendeztek Athénban és más városállamokban. A vallási mítosz lassan háttérbe szorult, és helyébe lépett az isten tiszteletére rendezett költői verseny. Az első napon a dithüramboszköltők vetélkedtek. Tíz főből álló karok énekelték és táncolták el a dicsőítő éneket. Műsorukat zeneszó is kísérte, fafúvós hangszert, auloszt használták. Athénban tíz kar mérkőzött meg, a tíz közigazgatási phülé egy-egy kórust szerepeltetett a versenyen. Nehéz rekonstruálni a versengést, annyi azonban bizonyos, hogy a kardalok témája folyamatosan változott és távolodott a mitológiai tárgytól. A töredékek alapján következtetni lehet arra is, hogy a dráma ezekből a kardalokból fejlődött ki. Fennmaradtak olyan töredékek, amelyekben a kar párbeszédet folytat a karvezetővel, ez a drámai dialógus alapsémája.

A második napon öt komédiaszerző műve versengett, majd a következő három napon három tragédiaszerző egy-egy, három tragédiából (trilógia) és egy szatírjátékból álló tetralógiája került színre. A drámai versenyeken pályázó költőknek műveiket előzetesen be kellett mutatniuk az arkhón eponümosznak. Ő választotta ki azt a három pályázót, akinek műveit az ünnepségsorozaton bemutatták. A drámai versenyek különleges szerepet töltöttek be a poliszok életében: erősítették a közösségi és vallási tudatot. Maga a színházi esemény is rendkívüli volt. A polisz minden teljes jogú polgára jelen lehetett az előadásokon, a nézőknek ugyan fizetniük kellett az egész napon, illetve héten át tartó látványosságért, de ezt az állam gyakran visszafizette, sőt a kiesett munkabért is megtérítette (theórikon).

A színházi előadások anyagi terheit (színészek betanítási költsége, jelmezkészítés költségei) a tehetősebb polgárok vállalták magukra, és ők feleltek a zökkenőmentes lebonyolításért is. Törvény írta elő, hogy akit az arkhón eponümosz megbízott az előadás megszervezésével, csak nyomós indokra hivatkozva mondhatott nemet. És ha meg is tette, hivatkozván anyagi helyzetére, meg kellett neveznie egy magánál gazdagabbat, akire a feladatot áthárította. De hogy ez a „vagyonbevallás” ne pusztán szó maradjon, az újonnan megbízott vagyoncserét is kérhetett, így tehát nem volt ajánlatos hamisan nyilatkozni. A város leggazdagabb polgárai a személyes dicsőségért minden bizonnyal szívesen áldoztak vagyonukból, hiszen a győztes nagy megbecsülésben részesült, és aranykoszorúval jutalmazták.

A dithüramboszt előadó kar tagjai és a színészek is a pályázók köréből kerültek ki. A karvezető (khorégosz) kérte fel őket a szereplésre. Ha valaki visszautasította ezt a megtiszteltetést, büntetést kellett fizetnie. A szereplők a próbák és az előadás napjaira napidíjat kaptak a vezetőtől, aki, ha megnyerték a versenyt, külön meg is jutalmazta a résztvevőket. Évente közel ezer fő vett részt a színházi előadásokon. A szereplők és nézők között így nem volt túl nagy a különbség, hiszen sokan a nézők közül maguk is voltak már szereplők. A nézők nemcsak szemlélői, hanem megítélői is voltak a daraboknak. Közülük kerültek ki a zsűritagok is, akiket sorsolással választottak ki a jelöltek közül. Ez a tízfős (phülénként egy fő) testület ítélte oda a győzteseknek járó díjat úgy, hogy táblákra írták fel ítéletüket, és közülük újabb sorsolással ötnek az eredménye adta ki a végső győztest. A bírók hivatalosan is esküt tettek, hogy részrehajlás nélkül fognak dönteni. A győztes előadás szervezőjének nevét, de a tragédiaköltő és a színészek nevét is díszes feliraton örökítették meg (didaszkalia). Az egyes versenynapokon más és más bizottságok hozták meg a döntést. A közönség tetszésnyilvánításával közvetve maga is beleszólt a zsűri döntésébe.

szatírdráma: olyan görög dráma, amelyben a kórus tagjait szatírok alakítják, komikus tárgyú görög színjátékfajta; pontos meghatározása bizonytalan, hiszen csupán egy töredékes mű (Euripidész: Küklopsz) maradt fenn