A főhős eszmélésének útja

Ábel magával hozta fel a Hargitára a szegény emberek természetes tisztességét, becsületességét, vallásos hitét. Élt benne az egyszerű emberek iránti szeretet, testvériség s ezzel ellentétben az urakkal, a gazdagokkal szembeni ősi bizalmatlanság. Nemcsak a két elvetemült rablót ítéli el, de tolvajnak tartja a bankigazgatót is. Hasonlóképpen gondolkodik apja is. Ő sem kíván az urak dolgába avatkozni, nem akarja az egyik tolvajnál (a bankigazgató) beárulni a másikat (Surgyélán, Fuszulán).

Noha Ábelnek vannak olyan illúziói, hogy „a rablókat mindenképpen a törvény kezére kell játszani”, s minden embernek őrködnie kell a világ rendje felett, az általános tolvajlás láttán maga sem marad teljesen ártatlan. A saját szakállára is kereskedik a fával, s a második bombával már csak azért támaszt „vihart”, hogy minél több legyen az egyéni haszna. A kényszerhelyzetekből, az emberhez méltatlan nélkülözésekből olykor hazugsággal, lopással, zsiványokkal való barátkozással kénytelen kivágni magát. De Ábel nagyszerűsége abban is megmutatkozik, hogy meri vállalni önmagát minden gyengeségével együtt.

A személyes tapasztalatok megingatják benne a világ rendjébe vetett gyanútlan jóhiszeműséget. El-eltöpreng, kételkedni kezd, keresi az igazságot, az emberi élet rendeltetését: végeredményben a nagy filozófiai kérdésekre szeretne válaszokat kapni. Pásztorkodása végén már másképp néz körül a világban, mint öt hónappal azelőtt. Különösen a hatalmasok lenéző gőgje nyomán szűr le elhatározó tanulságokat. Az igazgató durva hálátlansága (Ábeléket nem viszi magával az autóján) vált ki belőle végleges döntéseket: „Ez a kicsi történet kinyitotta jól az eszemet..., egyszerre kész emberré avatott, és megtanított arra, hogy a szegénységben levők igéit hirdessem.”

Ebbe az irányba tereli őt az amerikás magyar is. A finom falatok mellé egy kicsi amerikai zászlót ad neki emlékül, hogy becsülje meg jól, mert „az a zászlócska a szabadság lobogója”.

Az elesettek, az éhezők, a szegények és a megtévedtek szeretetére tanítja Márkus váratlan, de annál meghatóbb, katartikus felismeréseket felragyogtató prédikálása is. A pásztorság befejezése után új elhatározás érlelődött benne: a Hargitáról leszállva – az újra megkerült Bolhával együtt – a városba megy. Megkeresi testvérét, Káint, aki az Ábeleknek okozza a rosszat. Mielőtt elindulna, kimegy édesanyja sírjához. „Ott megfogadtam – mondja legvégül –, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.” Ez a zászló az ő kezében az emberi élet jobbá tételének, az igazságkeresésnek és a szabadság megvalósításának az eszköze lesz. Ez a szándék válik élete legfőbb törvényévé: derűvel és ésszel leküzdeni a körülmények akadályait, s megmaradni és felnőni nagyobb emberi célok zászlóvivőjévé. Mint valami Messiás, elmegy a világba megkeresni és felemelni testvéreit, a Káinokat.

A trilógia további két része: Ábel az országban, Ábel Amerikában.