V. László

Sűrű setét az éj,

Dühöng a déli szél,

Jó Budavár magas

Tornyán az érckakas

Csikorog élesen.

„Ki az? mi az? vagy úgy –”

„Fordulj be és alugy

Uram László király:

A zápor majd eláll,

Az veri ablakod.”

A felhő megszakad,

Nyilása tűz, patak;

Zúgó sebes özönt

A rézcsatorna önt

Budának tornyiról.

„Miért zúg a tömeg?

Kivánja eskümet?”

„A nép, uram király,

Csendes, mint a halál.

Csupán a menny dörög.”

Megcsörren a bilincs,

Lehull, gazdája nincs:

Buda falán a rab

– Egy-egy felhődarab –

Ereszkedik alá.

„Hah! láncát tépi a

Hunyadi két fia –”

„Uram, uram, ne félj!

László, tudod, nem él

S a gyermek, az fogoly.”

Mélyen a vár alatt

Vonúl egy kis csapat;

Olyan rettegve lép,

Most lopja életét…

Kanizsa, Rozgonyi.

„Kettőzni kell az őrt,

Kivált Mátyás előtt!”

„Mátyás, az itt maradt,

Hanem a többi rab –

Nincsen, uram, sehol.”

A felhő kimerült,

A szélvihar elült,

Lágyan zsongó habok

Ezer kis csillagot

Rengetnek a Dunán.

„El! míg lehet s szabad!

Cseh-földön biztosabb.”

„Miért e félelem?

Hallgat minden elem

Ég s föld határa közt.”

Az alvó aluszik,

A bujdosó buvik;

Ha zörren egy levél,

Poroszlót jőni vél

Kanizsa, Rozgonyi.

„Messze még a határ?

Minden perc egy halál!”

„Legitten átkelünk,

Ne félj uram: velünk

A gyermek, a fogoly.”

Az alvó felriad,

A bujdosó riad;

Szellő sincsen, de zúg,

Felhő sincsen, de búg

S villámlik messziről.

„Oh adj, oh adj nekem

Hűs cseppet, hű csehem!”

„Itt a kehely, igyál,

Uram, László király,

Enyhít… mikép a sír!”

Állj meg, bosszú, megállj:

Cseh földön űl a rab;

Cseh földben a király,

Mindég is ott marad,

De visszajő a rab…!

Szondi két apródja

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,

A kopja tövén mintha volna feszűlet.

Zsibongva hadával a völgyben alant

Ali győzelem-ünnepet űlet.

„Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?

Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?

Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,

Odaillőt egy huri nyakra!”

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant

Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:

Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,

És pengeti, pengeti, sírván.”

…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,

Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:

Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!

Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,

E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:

Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,

Odalenn vár mézizü sörbet. –”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:

Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,

Jézussa kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,

Mit csak terem a nagy szultán birodalma,

Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…

Ali győzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,

És pattog a bomba, és röpked a gránát;

Minden tüzes ördög népet, falat ont:

Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugovóra hajolt,

Immár födi vállát bíborszinü kaftán,

Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:

Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;

Harcos paripái nyihognak alant:

Szügyeikben tőrt keze forgat.

„Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!

Zászlós kopiával hős Ali temette;

Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset –;

Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú,

Öltözteti cifrán bársonyba puhába:

Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –

Vele halni meg, ócska ruhába’!

„S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;

Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;

Sátrában alusztok, a széltül is ó:

Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!

Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:

Jó kardja előtt a had rendre ledűl,

Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem” maga volt ő! … s hogy harcola még,

Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!

Én láttam e harcot! … Azonban elég:

Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,

Kő módra befolyván a hegy menedékét:

Ő álla halála vérmosta fokán,

Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dícséretiből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! vesszeje vár

És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,

Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;

Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,

Ki miatt lőn ily kora veszte!