A Kényeskedőkrövid terjedelmű egyfelvonásos komédia. A színhely Gorgibus polgár háza, az események rövid idő alatt (pár óra) 17 jelenetben peregnek le előttünk.

A dolgok közepébe vágva indul a mulatságos történet. A két elutasított kérő bosszút forralva távozik a lányos házból (1. jel.). A ház ura a cselekmény folyamán csak az első néhány (2–4. jel.) és az utolsó két jelenetben szerepel (16–17. jel.). A két „felfuvalkodott falusi liba” és a zord apa párbeszédeiben kétféle értékrend, szélsőséges álláspont csap össze. Gorgibus maradi felfogását nem csupán az jelzi, hogy maga választott férjjelölteket Magdinak és Katinak. Ha a lányok az apa által javasolt érdekházasság ellen lázadnának, nem lenne nevetséges a szemben álló felek konfliktusa. Ők azonban csupán azért utasították el La Grange-ot és Du Croisyt, mert „módi-tudatlan lények” módjára „ajtóstól rontottak be a házba”, nem értettek az újfajta, finomkodó széptevéshez. Magdi monológjában Molière éles szatírával bírálja a kényeskedők szerelemről vallott felfogását. A lányok felszínes, divatos olvasmányaikból szerzett ismereteik alapján fejtik ki véleményüket az udvarlás módjáról, tempójáról, az előkelő viselkedésről. A jelenetek során azért válnak nevetségessé, mert dialógusaikból kitűnik, hogy az igazi szerelmestől csak egyetlen követelményt várnak el: értsenek az udvarlás előkelő művészetéhez, a szellemes, bájolgó szép szavakhoz, a piperkőc, cifra öltözködéshez. Leendő férjük belső emberi értékeinek, nemes erkölcsi tulajdonságainak nincs jelentősége számukra. Hatásos, csattanószerű kritikáját az író a 16. jelenetben a leleplezett, levetkőztetett lakájjal mondatja ki: „Látom már, itt csak a hiú külsőt nézik, s a pucér erényt semmibe sem veszik.”.

A vígjáték ellenállhatatlanul kacagtató jeleneteiben (7–12.) a négy kényeskedő egymást is túllicitálva leplezi le igazi jellemét. Szenvelgő stílusuk, tartalmatlan bóközöneik, túlzásig fokozott öndicséreteik a 9. jelenetben tetőznek. A presziőz művészeti, irodalmi áramlat paródiája Mascarille kínrímekkel, lapos szóképekkel teli rögtönzése:

„Óh, óh, jaj nekem, nem ügyeltem,

Amíg nézésébe gyanútlan elmerültem,

Szeme alattomban ellopta szívem, óh jaj,

Segítség! Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj”

Az „ördögien ügyes rögtönzésben” az ellentétek sora fokozza a komikus hatást. Mascarille úgy magasztalja csapnivalóan rossz versezetét, mintha remekmű volna, s minden egyes szavát műértő módon elemzi is. A félművelt, ostoba lányok elbűvölten hallgatják, s azt is elhiszik, hogy az álmárki olyan nagy költő, aki még az egész római történelmet is madrigálba képes önteni. Dallamot is tudna rögtönözni, bár zeneszerzést sem tanult, de hiszen „a rangbéli ember mindent tud anélkül, hogy valaha bármit is tanulna”.

Az utolsó jelenetek a lelepleződés, de nem a kijózanodás jelenetei (13–17.). A lányok megesküsznek, hogy elégtételt vesznek a „gyalázatos tréfáért”, Gorgibus pedig a „poklok mélységes fenekére” szórja a regényeket, verseket, szonetteket, balladákat.

Konfliktus: összeütközés, a drámai művek tetőpontja.

Kínrím: erőszakolt hangzóegybecsengés, humoros hatása a paródiaversekben jut szerephez.