A vígjáték komikus hatása nagyrészt a jellemekből fakad. Ennek alapja az az ellentmondás, amely a valóság és a látszat között feszül. Magdiés Katividékről jöttek fel Párizsba, polgári neveltetésük, helyzetük, életmódjuk áll ellentétben felvett, új viselkedésükkel, beszédstílusukkal, szent meggyőződéssel vallott nézeteikkel, szüntelenül hangoztatott elképzelésükkel a helyes modorról, a „dolgok igazi rendjéről”. Ezáltal lepleződik le üres, hiú jellemük, s válnak nevetségessé. Észre sem veszik, milyen természetellenesen beszélnek, ha egy-egy tárgyat, fogalmat megneveznek. Pl. Maritól, a szolgálótól nem tükröt kérnek, mikor fürtjeiket akarják rendbe hozni, hanem a „bájak tanácsadóját” (6. jelenet), s a közönségesen hangzó lakáj helyett „urasági mindentellátó”-t mondanak. A székek, fotelek az „eszmecsere kényelmi kellékei” (9. jel.), s ha kevés az ülőhely, „karszék-szaporulati szükséglet állt elő” (11. jel.). „Szaporulati szükség mutatkozik a társaság létszáma terén is” (11. jel.), mikor azon tanakodnak, hogy vendégeket kellene hívni a bálba „a táncmulatság magányának benépesítése végett” (11. jel.).

Mascarilleés Jodeletgazdáik bosszúterve alapján szerepet játszanak ugyan, de a presziőz, kényeskedő viselkedést nem gúnyolják ki. Lelkesen vállalják nemesi álarcukat, tetszik nekik az előkelőnek tartott stílus. Szóhasználatukban az előszoba a „várakozás őrhelye”, az orr „illatbeszívó-szerv” (8–9. jel.). Csak fokozza a komikus hatást, hogy ostobaságuk miatt nem képesek folyamatosan szenvelgő, cirkalmas beszédre, s minduntalan kicsúszik szájukon egy-egy otromba, hétköznapi kifejezés is. Például „ördögbe is”; „kereket oldok”; „egy lyukas mogyorót sem adnának” azoknak, akik nem ismerik az új módi szerinti viselkedést; „a mindenét!”; „egy fenét; „Ellopta szívem, óh jaj – elorozta,elcsaklizta; kifogy a szufla” az emberből, ha torkaszakadtából kiabál (9. jel.).

A legszatirikusabb jelenetekben fény derül a két falusi liba valódi jellemére, hiszen a lakájok otromba utánzatát vélik az előkelő viselkedés netovábbjának.

Molière jellemzése igen sokszínű. Alakjainak beszédmodoraváltozatos: másképp társalog a két kikosarazott kérő, természetes beszédstílusuk rokonszenvessé teszi őket. A lányok és az inasok „fennkölt” stílusától elüt a ház urának, Gorgibus-nek a beszédmódja: a meggazdagodott polgár nyersen szókimondó, darabos viselkedése maradiságát is tükrözi. Szidja a lányokat, amiért szépítőszerekre pocsékolják a pénzét, söprűznivaló, szemtelen népségnek nevezi őket, holott vagyonával ő adott lehetőséget a túlzó pazarlásra, finnyás, előkelősködő viselkedésükre, kényeskedő életmódjukra. Így ez az ellentmondás őt is nevetségessé teszi.

Az író teljes ábrázolást ad hőseiről, minden részletre kiterjed a figyelme. Bemutatja a szereplők ruházatát is, pl. Mascarille térdkötő-csipkéit, illatosított, díszes kesztyűit, piperkőc öltözékének ékes kellékeit, hajporos parókáját, kalapjának „őrjítő szép” tollait.

A dialógusokban – többnyire a nevek után zárójel között – olvashatjátok a szerzői utasításokat, amelyek a szereplők gesztikulálására (taglejtés), mozgására, hanghordozására vonatkoznak. Molière mindenkit a maga jellemének megfelelően viselkedtet, s ez is fokozza a darab, a színészi játék komikus hatását. Pl. a 7. jelenetben Mascarillenyakon vágja a II. gyaloghintóst, mikor az a pénzt kéri szolgálataiért; az I. gyaloghintós kézbe véve a gyaloghintó rúdját, fölemeli a botot, hogy visszaüssön. A 13. jelenetben La Grangekezében bot, és Mascarille ordít, jajong, mert közben verik. – Mindkét jelenet a népi bohózat, a farce elemét, a helyzetkomikumotalkalmazza, s szerves egységben a jellemkomikummal, hangsúlyozza Molière mondanivalóját szatirikus vígjátékában.

A vetkőzés, vetkőztetés is igazi népi bohózati tréfa. Az egyik pikáns jelenetben (11.) Jodeletfölfedve mellét, Mascarillenadrágja gombjához nyúlva meg akarja mutatni a lányoknak – állítólag – harci dicsőségben szerzett sebhelyeit. A leleplezés váratlan perceiben a két kikosarazott kérő felszólítja a lakájokat, vegyék le cifra gönceiket, s így a piperkőc öltözékkel együtt a nemesi álarc is lehullik az inasokról.

Szatirikus: a társadalmi visszásságokat és emberi gyengeségeket gúnyoló irodalmi mű.

Bohózat: a vígjáték egyik fajtája.

Szatíra: a komikus hibát kiélező, illetőleg azt tárgyaló mű.