Arany János 1853-tól, Nagykőrösön kezdte el írni balladáit, amelyekkel világszínvonalra emelte e műfaj magyar változatát. A kor viszonyai – a szabadságharc bukása, Petőfi elvesztése, az önkényuralom és testi-lelki bajai – elkomorították kedélyvilágát, mégis itt és ekkor születtek legismertebb művei – a Toldi után –, az ún. „nagykőrösi balladák”. – A nemzet is tompa, dermedt fásultságba süllyedt, s a költők (Tompa Mihály, Vajda János) kívántak biztatást, reményt nyújtani verseikkel. Arany János történelmi balladáival sugallta a helytállás, a hűség és a „rendületlen” hazaszeretet erkölcsi kötelességét. Ez a rejtett, allegorikus tartalma az 1856-ban írt Szondi két apródja című balladájának is, amelynek tárgyát a török hódoltság idejéből merítette, felhasználva forrásul Tinódi Sebestyén históriás énekét is.
Allegória: „képletes beszéd” (gör.); a metaforára emlékeztető gondolatalakzat; a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat megfelelő részlete rejtőzik.