A legfiatalabb fiú, Jenő is Bécsben élt mint kancelláriai hivatalnok. Gyermekkorától fogva gyenge idegzetű volt, félénk és visszahúzódó, akit még gyámoltalanabbá tett a szüntelen másoktól való függés. Szülei a három testvér közül őt szerették a legjobban. – A szabadság, az új korszak nagy jelszavai nem hatottak rá, nem hitt ezeknek győzelmében soha.

Őszinte, már-már rajongó szerelmet érzett egy méltatlan, romlott nő, Plankenhorst Alfonsine (alfonzin)iránt. „Az igaz, hogy igen szép hölgy volt; eszményi arc, alak. Finom, tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet; báj és kellem minden arcjátéka. – De milyen sötét lélek lakott ez angyalarcon belül!” – így jellemzi az író. – A romantika elvárásai szerint a túlzottan eszményített „angyali” főhősökkel szemben az ellentábor minden alakja (Plankenhorst Antoinette [antoanet], Rideghváry Bence, Szalmás Mihály) szintén szélsőséges, negatív tulajdonságokkal felruházott, „ördögi” arcot viselő személy. Alfonsine-t sivár, cinikus önzésében csak a pénz, a társasági élet érdekli. Ezért dobta el magától fiát, Palvitz Ottó gyermekét, s ezért szőtte démoni gyűlölettel halálos intrikáját Edith és Richárd szerelme ellen.

Jenőt teljesen elvakította Alfonsine szépsége és képmutató kacérsága. Elfogadja Rideghvárytól a szentpétervári nagykövetségnél az első titkári állást (ezt a hivatalt töltötte be korábban Ödön). A fényes karrier, a rang és a hatalmas fizetés birtokában elnyeri a gőgös Plankenhorstné beleegyezését a házasságba. Szembeszáll anyja határozott tiltásával, s másnapra már ki is tűzik az ünnepélyes gyűrűváltást, az eljegyzést.

De újra megjelenik Bécsben Jenő édesanyja. Nem az a büszke, parancsoló úrnő áll most legkisebb fia előtt, hanem a megalázott, a gyászoló özvegy, ki két idősebb fiának elképzelt sírja szélén csak könyörögni tud. Nem tiltakozik már a házasság és az új beosztás ellen. Legfeljebb megtört szívvel veszi tudomásul, hogy harmadik gyermeke más magyarokkal elindul minden oroszok birodalmába szövetséget keresni hazája ellen (Jenő ezt a körülményt csak most tudja meg anyjától, Rideghváry erről nem szólt). Baradlayné alázatosan csak arra kéri őt, hogy legalább Ödön két fiát koldulni ne engedje. Jenő erre darabokra tépi kinevezési oklevelét, sírva borul anyja ölébe, követi őt Magyarországra, s elindul végzete felé (A harmadik).

Baradlayné ezt a legkedvesebb gyermekét nem engedi a harctérre, meg akarja tartani az élet, a boldogság számára.

1849. augusztus 13.: a világosi fegyverletétel napja. A magyar szabadság szent ügye egyelőre elbukott. Baradlay Ödön a Tallérossy Zebulontól kapott angol útlevéllel külföldre szeretne menekülni: ott talán tehet még valami jót hazájáért.

A második katonai ellenőrző állomáson – váratlanul, meghökkentő módon – szembetalálkozik régi testi-lelki barátjával, Ramiroff Leonin ezredessel. Várakozásainkkal szemben Leonin – miután felismerte Ödönt – széttépi az útlevelet, és letartóztatja volt barátját.