A regény ismétlődő, vissza-visszatérő motívuma (cselekményeleme) Baradlay Kazimir és Baradlayné nagy „túlvilági” összecsapása. A regény szövegében az özvegy egy-egy döntése során kezd el vitatkozni kőszívű férjével az aranyos keretbe foglalt, életnagyságú arckép előtt (Az aláhúzott sorok; Napfény és holdfény; A kőszívű ember előtt; A kőszívű ember felel). Valójában ez az egyoldalú (monologikus) perlekedés egyfolytában azóta tart, hogy a haldokló kimondta a következő mondatokat: „Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntől minden reggel, minden este: hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam.” Baradlayné mindvégig saját lelkiismeretével küszködik. Szentül hisz saját elveinek, eszméinek, döntéseinek igazában, mégis lelke legmélyén alig-alig tudja elfojtani kételyeit, aggályait. Ujjongó örömmel mutatja fel az arcképnek Ödön és Aranka mennyországi boldogságát, öntudatosan utasítja vissza a szemrehányásokat a nemesdombi kolerakórházban. Jenő halálakor az összetört, porba sújtott anya keserű vádaskodással illeti férjét, s megalázottan már csak azért rimánkodik, hogy a halott ne vigye el a többi gyermekét. „Nem küzdök veled, meghódolok” – adja fel a harcot a fájdalmában vergődő asszony, s ezzel mintha a „vereségét” ismerné el. „Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy arccal a földre borulva a kőszívű ember arcképe előtt. – Monomániája kezd lenni ez a harc egy festett képpel.” Richárd kiszabadulása véget vet a kettejük között folyó küzdelemnek: a legkisebb fiú a túlvilágon – önfeláldozásával – kibékítette a szülőket. Az özvegy „megcsókolja a festett arckép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a kezet, mely nem sújtott többé.”