Az
útirajz
Az utazási irodalomalkotásai valóságos úti élményeket rögzítenek. Legfontosabb műfajainak egyike az útleírás, a törekszik. - Az útirajzot éppen az különbözteti meg az útleírástól, hogy írója inkább személyes benyomásaira, hangulataira összpontosít. Alműfajai az útijegyzet, útilevél, útinapló.
Az utazási műfajok a szépirodalomés a tényirodalom(dokumentumirodalom) határán helyezkednek el, mivel élményanyaguk valóságos (nem csupán elképzelt) eseményeken alapulnak.
Petőfi Sándor 1847 nyarán beutazta a Felvidéket, s erről az utazásáról számol be az Úti levelekben. Ezeket Kerényi Frigyesnek (1822—1852), költőbarátjának; címezte. Valójában nem jutottak el Kerényi kezére, tehát fiktív levelekről van szó. Petőfi a győriHazánk című folyóirat szerkesztőjével kötött megállapodást útirajzának közlésére.
Debrecen, május 14. 1847.
Voltál-e már Debrecenben, barátom? láttad-e a pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot, ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jój, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, épen mint az idevaló híres talyigás lovaknak. Itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak. Az 1843–44-iki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öregasszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a más világról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszinész fiú voltam, kire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, hol akkor senkitől figyelembe nem véve játszottam kis szerepem, harmadfél évvel utóbb, mondom, amint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!.. Talán, ha harmadszor lépek e színházba évek múlva, ismét nem vesznek észre, mint nem vettek először, talán nem lesz, aki tudná, hogy itt engem egykor megéljenezett a közönség. Ilyen a hír; jön és megy. Ilyen a világ; csak azért emeli az embert a hírre, hogy legyen kit feledni. S a magyar különösen szeret feledni... azért nem fog az ő emléke sem fennmaradni.
Füzes-Abonyból, hol a múlt éjet töltém, egy nap alatt értünk ide Debrecenbe. Napkeltekor már Poroszlón voltunk, melyet a Tisza különösen kedvel, mert gyakran kilátogat hozzá, nem resteli a nagy utat. Most is ott tisztelkedik. A fogadótól jobbra-balra tengert látunk, melyben nyakig úsznak a fák, mint valami szerencsétlen hajótörést szenvedők. A víz közepén nyúlik végig, mint a magyar nadrágon a zsinór, az a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralom völgyéből Ábrahám kebelébe jutott. Hosszasága egész félórányi ugyan, de jó időben négy lovas kocsi – nyolc ökör segítségével – egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy oda varázsolja az alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta. E tekintetből jónak láttam leszállni a gyorsszekérről, s gyalog zarándokolni át a töltésen, hogy a feldőlés ellen biztosítsam magamat, mert én fejemmel szerzem ugyan kenyeremet, de azért nyakam sem imádom kevésbé, mint a fejemet.. A gyorsszekérnél egy óranegyeddel elébb értem a Tisza hídjához, s ez alatt gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényességében. És az az átkozott szabályozás majd e regényességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság. Bizony nem szeretnék mostanában a Tiszának lenni. Szegény Tisza! Eddig kénye-kedve szerint kalandozta be a világot, mint valami féktelen szilaj csikó; most pedig zablát vetnek szájába, hámba fogják, s ballaghat majd szépen a kerékvágásban. Így teszi az élet a lángészt filiszterré!
Átkelve a Tiszán, éri az ember Füredet s mindjárt ennek szélén az istenben boldogult vagy ördögben boldogtalanult Józsa Gyuri elkezdett s abbahagyott palotáját. Ott álldogál mogorván, vakolatlan falaival s ásító ajtókkal és ablakokkal, mint egy óriási csontváz. Üres termein át tolvajként szalad a szél, s bosszankodó süvöltéssel hagyja ott, hogy nem lelt semmit. Maga Füred is ilyen kietlen, szomorú, rideg... düledező házak, ezek födelén és az udvarokon buja fú és paréj, az emberek sápadtak és szótlanok, az utcák üresek, zajtalanok... hagyjuk el ezt az élő sírboltot és menjünk, vágtassunk kelet felé, nagyszerű látvány következik: a puszta a Hortobágy!
Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka.
Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem!
Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjávai, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van.
Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.
Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bíbicek nyargalásznak búbos fejeikkel s a tó közepén nagyokat lép hosszú piros lábaival a melancholicus gólya. Egy dűlőföldnyire legel a gulya, hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, hanem emberségből, mint magyarhoz illik.
Mik azok a T alakúak ott a távolban? azok elszórt gémes kutak, de oly messze vannak már, hogy karcsú ostorfáik nem látszanak.
Amott a látkör permén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen... oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes, szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb! úgy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya.
Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a százéves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át.
Mily egyszerű a puszta, és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?
Fél napnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül, s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörül, s utitársaim azon gyönyörködtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr húga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha úgy fogom szeretni, mint a pusztát szeretem. E szerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is sokkal jobban szeretem, sokkal, sokkal!
Este felé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán; szemeim oda tapadtak és mélyen gondolkoztam arról, ha majd más utazó fog így gondolkozni az én sírom mellett!
Petőfi útilevelei csak annyiban útirajzok, amennyiben valóban megtett utazáshoz, konkrét útirányhoz kapcsolódnak. Ezek az írások érzelmi telítettségük és a költői nyelv stíluseszközei révén sokkal inkább prózaköltemények: messzire eltávolodtak a tényirodalomtól.
A III. levél földrajzi kerete a Füzes-Abonytól (Füzesabony) kiindulva Poroszló és Füred (Tiszafüred) érintésével a Hortobágyon át Debrecenig tartó utazás – szekéren és gyalog. A levél szerkezeti felépítése mégsem ezt a térbeli egymásutániságot követi: kompozíciós rendjét az érzelmek hullámzása szabja meg.
Az író a "végállomással", Debrecennel kezdi a beszámolót, mert ehhez a városhoz nagyon ellentmondásos élmények kötik. Gunyoros-ironikus hangnemben fejti ki lesújtó véleményét e "pusztai város, e városi pusztaság" láttán. A gőgös, kövér gazdagsággal – erős túlzásokat alkalmazva – szembeállítja a szellem soványságát. Rögtön ehhez kapcsolódik a rosszallást kiváltó egyéni élmény: 1843–44 telének keserves emléke. Majd az emberek hangulatának változásain-ingadozásain el-eltűnődve aforizmaszerű felismerésekig jut el. – A Debrecen iránti ellenszenv a levél végén elérzékenyülő meghatottságnak adja át a helyét: Csokonai sírja mellett Petőfi saját utóéletéről, költői halhatatlanságáról elmélkedik.
A közbeeső két útiállomás ismételten alkalmat ad az írónak az ellentétes hangnemek váltogatására: hol humoros túlzásokkal, mosolyt fakasztó körülírásokkal, hol pedig szomorú, kiábrándult komorsággal ír a vidék elmaradottságáról, rideg kietlenségéről.
A levél érzelmi csúcspontja a Hortobágy "leírása". Az ódai, lelkesült emelkedettség veszi át a szólamot: a dicső rónaságot "Isten homlokának" nevezi. Petőfi valósággal elmerül a táj különleges gyönyörűségében, megmérhetetlen tágasságában. Legfontosabb esztétikai elvét fogalmazza meg – két felkiáltásában – a Hortobágyot csodálva: "Mily egyszerű a puszta, és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?"
Utirajz: az utazási irodalom műfaja; az úti élmények, tapasztalatok tárgyszerű, olykor tudományos alaposságú előadására törekszik. Az útirajzot éppen az különbözteti meg az útleírástól, hogy írója inkább személyes benyomásait, hangulatait rögzíti Alműfajai az útijegyzet, útilevél, útinapló.
Aforizma: tömören és határozottan megfogalmazott állítás, mely valamilyen bölcs gondolatot, tanítást, filozófiai igényű felismerést tartalmaz; legszembetűnőbb formai jegye a rövidség.
Felkiáltás: stílusélénkítő alakzat a különleges érzelmi állapotok (csodálat, lelkesültség meglepetés, harag, keserűség, gúny, nagy öröm, mély bánat) kifejezésére.