A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain

Ozmán vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett s nem lelé

Honját a hazában.

Bércre hág és völgybe száll

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger felette.

Vár állott: most kőhalom;

Kedv söröm röpkedtek:

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt:

Megbünhödte már e nép

A múltat s jövendőt!

1823, január 22,

A vers eredeti teljes címe: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból; az "alcím" tehát később vált el a mai címtől.

Kölcsey visszahelyezi költeményét a múltba, a "zivataros századokba", talán a 150 éves török hódoltság korába (16—17. század). Azonosul egy akkori protestáns prédikátor-költővel, beleéli magát a helyzetébe, s ezt az elképzelt elődöt szólaltatja meg.

A Himnusztörténelemszemléletének lényege, hogy Isten a történelem irányítója, az események mozgatója. Tőle kaptuk ajándékba ezt a "szép hazát", de "bűneink miatt" jogosan sújt a balsors évszázados szenvedéseivel.

Az első és az utolsó strófa imádság, Istenhez forduló könyörgés: áldást, védelmet és szánalmat esdekel a magyarság számára. Legfőbb érve, hogy ez a nép már levezekelte, megbűnhődte nemcsak a múltban elkövetett bűnöket, hanem a jövendő esetleges vétkeit is.

Két versszakban (2—3.) Isten ajándékait sorolja fel a prédikátor-költő egyes szám második személyben fordulva a Teremtőhöz. Ő segítette honfoglaló őseinket, neki köszönhetjük a föld termékenységét, a múlt dicsőségét. A 3. strófát záró alliterációk jogos nemzeti büszkeséget sugároznak.

Kölcsey elhagyja a 16—17. századi versek bűnfelsorolását, csak egy sóhaj ("Hajh, de bűneink miatt..." ) utal arra, hogy Isten bűneinkért, hálátlanságunkért küldte ránk a balsors súlyos csapásait. Ezek között megemlíti a tatárjárást, a török rabigát. Ugyancsak isteni fenyítés a testvérviszályok sorozata s az üldözöttek, bujdosók keserves sorsa is (4—6. strófa). – Két feltűnő túlzással ("vérözön", "lángtenger") nyomatékosítja a vers a száműzött hazátlanok kétségbeesését. A 7. versszak a „jelen" sanyarú állapotát festi. Három képellentét(vár — kőhalom; kedv, öröm — halálhörgés; szabadság — kínzó rabság) érzékelteti a múlt dicső nagyságával szemben a jelen kisszerű törpeségét. Ennyi sorscsapás és szenvedés után a költő már csak az igazságos Isten szánalmában mer reménykedni;

Kölcsey versében a himnuszok szokásos jellegzetességei mellett a panaszdal, a siralomének(a jeremiádok), a könyörgésés az elégiaműfaji vonásai is megtalálhatók.

A költeményt Erkel Ferenc zenésítette meg (1844), s így lett a magyar nemzet imádságává, himnuszává.

Túlzás (hiperbola): a dolgok valódi mértékének a valószínűség határán túli felnagyítása; a túlzás a felindult lelkiállapot szülötte. – A Himnuszbanilyen a vérözönés a lángtenger.

Paradoxon (látszólagos képtelenség): olyan szavak, gondolatok összekapcsolása, amelyek látszólag kizárják egymást. Stílushatása igen erős, éppen váratlansága, meghökkentő volta miatt; a Himnuszbanpl. "...nem lelé honját a hazában”.

Bónis Ferenc : A Himnusz születése és másfél évszázada, 1995 (In: Hitel 1995.2.sz.)

Fűzfa Balázs: Kölcsey igaza, 1996 (In: Hitel 1996.1.sz.)

Hatvany Lajos: A százéves Himnusz, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1960 (In: Hatvany Lajos: Irodalmi tanulmányok 2.k.)

Horváth Károly: A Hymnus és a Vanitatum vanitas, 1985 (In: Literatura 1985. 1-2.sz.)

Krúdy Gyula : A Himnusz bölcsőjénél, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957 (In: Krúdy Gyula: Írói arcképek 1.k.)

Lukácsy Sándor : A Hymnus és a Szózat bölcsőjénél, Balassi Kiadó, Bp., 1995 (In: Lukácsy Sándor: A hazudni büszke író)

Madarász Imre : A szenvedő vátesz Kölcsey hazafias költészete, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp., 1990 (In: Madarász Imre: Zengj hárfa!: Tanulmányok a magyar felvilágosodás és reformkor lírájáról)

Szauder József: Himnusz: A magyar nép zivataros századaiból, Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1975 (In: Mezei Márta-Kulin Ferenc (szerk.):Miért szép?A magyar líra Csokonaitól Petőfiig)

Vasy Géza: Himnusz-A magyar nép zivataros századaiból, Móra Könyvkiadó, Bp., 1994 (In: 99 híres magyar vers és értelmezése)

Boldizsár Zeyk Imre: Százhetven éves a magyar nép nemzeti imája, a Himnusz, 1993 (In: Művelődés 1993.)