Pacsirtaszót hallok megint!

Egészen elfeledtem már –

Dalolj, tavasznak hírmondója te,

Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik

A harci zaj után e dal,

Mikéntha bérci hűs patak füröszt

Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,

Eszembe hozzák e dalok,

Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,

Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a

Költészet és a szerelem,

Az a sok jó, mit e két istennő

Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a

Két rózsafa ismét virít

Dalodra, és lehajtja mámoros

Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim

Oly kedvesek, oly édesek…

Terólad álmodom, hív angyalom,

Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,

Kit istentől azért nyerék,

Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,

De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid

Kikeltik a virágokat;

Szivem mily puszta volt és benne már

Milyen sok szép virág fakad.

Bethlen, 1849. március 8.

Petőfi részt vett a szabadságharcban. A dátum jelzi a költemény keletkezésének körülményeit, helyét, idejét. A veszély közepette, a csatazaj egy kis szünetében a tavaszt köszöntő pacsirtaszó hallatára támad fel a költő lelkében a szerelem és az édes dal vágya. Elégikus sóhajjal idézi meg egy metaforikus képben a "költészet és a szerelem" istennőit.

Nem az elmúlás hangulata hallatszik ki a versből, hanem az otthontól, a kedvestől való búcsú fájdalma, a távollét miatti hiánya. A remény hangján fordul lelke üdvösségéhez, feleségéhez. Hiszi, hogy a szörnyű időkben a szerelem megtartó ereje hatalmasabb lehet az elmúlásnál.