Janus Pannonius: Mikor a táborban megbetegedett

Táborozom költő létemre, s nem remegek ha

Gyors paripán száguld, és nyilat ont a pogány;

Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,

Kardnál metszőbb tűz marja, fogyasztja tüdőm.

Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus,

Sírban mázsás kő nyomja a csontjaidat,

Mert te vagy emberi fajtánk legfőbb bajkeverője,

Vétked lett valahány rút nyavalyánknak oka.

Nem sorvasztották azelőtt járványok a testet,

Nem volt sápkór és fojtogató köhögés;

Akkor még vadonok csendjében élt a halandó,

S meg nem támadták erdei dúvadak őt;

Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,

Otthona barlang volt és nyoszolyája a gyep.

Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekből,

Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket;

Sebre kenőcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor

Hozzáértő kéz még a lobos kelevényt;

Nem járták az arab kikötőket még a hajók, s nem

Hoztak a tengeren át illatozó rakományt.

Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok

Nem kurtították úgyis arasznyi utunk,

És ha az aggastyán végső órája közelgett,

Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt.

Ám te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján

Tündöklő napnak mennyei fáklyatüzét;

Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat

Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter.

Szkítia szikláin méltán vagy fogva azóta,

Láncraveretve örök jégsivatag közepén;

S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lőtt,

Csúnya hibát követett el maga Herkules is.

Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk

Méltó megtorlás sujtja ma bűnömet is.

Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,

Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!

Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz

Arcú Vérontás táborozik ma velem.

És e nehéz életmódhoz túl gyenge tüdőmnek

Hőség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.

Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni

Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt,

Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni,

S almát szedni a fák roskatag ágairól.

Többen mondták már: „Vess számot erőddel is, újonc!

Mily vészes hevület hajt ide esztelenül?

Éppúgy festhet Achilles míg fon a scyroszi rokkán,

S Herkules izmos két marka között a guzsaly,

Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal,

S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele.”

És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,

Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem,

Testem olasz földön vert páncéllal boritottam,

Vértben vért ellen víni vitéz viadalt.

Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem,

Hős haditetteimért itt a magas jutalom.

Írok, s érzem közben a lázrohamot közeledni,

Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon.

Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból,

És hallom vacogón összeverődni fogam.

Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,

Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.

Födjétek, szolgák remegő testem takarókkal,

Bár azokat később sorra a földre dobom,

Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya,

Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.

És ez a lopva növekvő láng nem húny ki azonnal,

Mint az a másik, amely falja a száraz avart;

Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben:

Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú!

Mely isten zúdítja reám, ó Aetna, a lávád?

Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegethon?

Jaj nekem! égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom,

Tengert árassz rám oltani lángjaimat!

Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál

Egy korty hűs folyadék százszor előbbrevaló.

Nessusnak vértől csepegő ingével a testén

Hercules égett így egykor az Oyta hegyén.

Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre

Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes?

Büntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló

S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer.

Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek,

Óvjátok legalább addig az életemet.

Sok versem van, amely végső csiszolásra szorul még,

Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.

Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok

Ész és ifjúság, kellemes orca s alak.

Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly

Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem.

Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös

Bánata egyszersmind bűne bocsánata is.

Hasztalan esdeklek, nem fog megszánni a zordon

Atropos és szavaim messze sodorja a szél.

Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből

Napjai fogytával lelkem is elmenekül.

Ó, kéklő égbolt, ó, dombok, réti füvellők!

Ó kristálypatakok, zöldbe borult ligetek!

Együtt távozom innen az édes napsugarakkal,

S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!

Ó, hogy a bátyám s jó nővérem messze van innen,

S nincs, ki lefogja szemem, ki a sírba tegyen!

Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb,

Hogy temetésem előtt elragadott a halál.

Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned?

Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utol?

Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy

Lelkem legvégső óhaja álljon azon.

Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol

Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű,

Dús lombú erdők, s a kies rónák közepette,

Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,

Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat,

És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn.

S hogy ne boruljon mély feledés rám néma siromban,

Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen;

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először

Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.

Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység,

Rosszakarat, kíméld hült porait legalább!

Janus Pannonius: Midőn beteg volt a táborban

Én, költő, idejöttem a zord táborba, de barbár

Ellenség nem ijeszt, sem lobogó kelevéz,

Annál inkább kínoznak gyulladással a lázak,

Vasnál is gonoszabb tűz dühe metszi tüdőm…

Ó, háromszoros őrült én, aki otthonom árnyas

Lombjait elhagytam trombita hangja miatt.

Itt a kemény Harc, sápadt Félsz és torzfejű Ínség,

Éktelen arcu Harag és a Halál fenyeget.

Nem kételkedem én, hogy a por, nap, lég meg esőzés

Támadták itt meg fínomabb alkatomat.

Mennyire jobb volt otthon a tölgy susogó levelének

Árnyában s a patak csobbanó partjainál,

Olvasgatni, egyik könyvről másikra csapongva,

S almát szedni a fák roskatag ágairól…

Érzem, amig írok, a hideg hogy rázza a testem,

Lankasztó lázam biztos előjele ez.

Ajkam már kékül, már orrom színe szederjes,

És görcsös mereven összekocódik a térd.

Elhal dermedten lábam – s kezemben az élet

És az ütőerem is túlhevesen kalapál.

Hej, szolgák! takarót gyorsan remegő tetememre,

Majd úgyis ledobom, hogyha gyötörne a hő.

Már-már csontbamaró lángtól gyúlad ki a bensőm,

Mint ahogy fáklya felett füstösen serceg a kén,

És nem lobban el oly gyorsan testemben az égés,

Mint ha avarlevelet dobnak a rőzse fölé:

Itt marad és mardos, orvul szikkasztva velőmet.

Hé, fiu! megfúlok; vedd le hamar takaróm!…

Jól tudom, itt állok létemnek földi határán,

Napjaim száma betelt, szellemem el, tova száll.

Ó, egek! ó, dombok, pázsit boritotta mezőség!

Tükrös források! lombkoszorúzta tetők!

Elhagylak titeket, ahogy elhagy az esti verőfény

És nevemen kívül nem hagyok itt egyebet!

Ó, jaj, bátyám s drága hugom mért nincs közelemben?

Nincs ki befogja szemem, sírba tegye poromat.

Édesanyám, lelkem, boldog vagy, hogy fiadat nem

Kellett – drága halott – földbe helyezned előbb.

Jaj, mit is éreznél, ha most itt kellene lenned,

Vagy ha sebes szárnyon jönne a bús hiradás?

Adjatok egy viaszos táblát tüstént a kezembe,

Végső rendeletem hadd rovom én ide most.

Ott hantoljatok el majd engem, drága barátim,

Merre a harmat alatt zöldel a tarka mező…

És hogy névtelenül ne feküdjem a sirnak a mélyén,

Álljon e végső vers porladó csontjaimon:

Itt nyugszik Janus, ki először hozta az Ister1

Partjaihoz Helikon zöldkoszorus szüzeit.