Róma története - 31. könyv, 2. fejezet

A hunok népe, amelyről a régi kútfők csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain túl, a Jeges-tengernél lakik. Vadsága minden képzeletet felülmúl. Gyermekeiknek mindjárt születésük után késsel mély barázdákat vágnak arcán, hogy a ráncos forradások meggátolják a szőrszálak szokásos időben való serkedését, így szakálltalanul öregednek meg (…) Mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastag nyakú, meghökkentően formátlan, görbe hátú emberek (…) Rút emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá helyeznek, s így kissé megmelegítenek. Soha semmilyen épületet nem használnak szállásul, sőt úgy kerülik azokat, mintha a közúti forgalomtól teljesen távol eső sírok volnának. Még náddal födött kunyhókat sem lehet találni náluk. Nyughatatlanul kóborolnak a hegyekben, erdőkben, és csecsemőkortól fogva hozzászoknak a hideg, az éhség és szomjúság elviseléséhez. Idegen földön is csak a legnagyobb szükség esetén lépnek be bármilyen házba, ugyanis fedél alatt nem érzik magukat biztonságban. Ruhájukat vászonból vagy erdei rágcsálók összevarrt irhájából készítik. Nincs külön ruhájuk a házi és házon kívüli használatra, hanem ha egyszer belebújnak egy fakó színű ingbe, nem vetik le és nem váltják addig, amíg a hosszú használattól el nem rongyolódik és szét nem szakad. Fejüket félrecsapott kucsmával fedik, szőrös lábszárukat kecskebőrökkel védik. Cipőjük nincs méretre szabva, így nem is járhatnak benne kényelmesen, ezért gyalogharcban alig használhatók. Ők maguk viszont mintha oda volnának nőve edzett, de csúf lovaikhoz, amelyeken néha nők módjára ülnek, ha szokásos teendőiket végzik. (…) Ha fontos dolgokról tanácskozás van kitűzve, akkor is mindnyájan ugyanolyan öltözetben tárgyalják a közös ügyeket. Nem királyok szigorúsága vezérli őket, hanem a törzsfők alkalomszerű vezetésére támaszkodva küzdenek le minden nehézséget. A csatában olykor fölingerlik az ellenséget, majd ék alakú rendben kezdik meg a harcot, különböző fenyegető szavakat hallatva. Könnyű fegyverzetük és fürgeségük révén gyorsan mozognak, s így képesek arra, hogy szándékosan hirtelen szétszóródva megritkítsák soraikat, és laza csatarendben nagy öldöklés után szétfussanak. Nagy gyorsaságuk miatt csak akkor lehet észrevenni őket, amikor már egy erdőbe benyomulnak vagy egy ellenséges tábort fosztogatnak. Azért lehet őket talán a legfélelmesebb harcosoknak mondani, mert távolról lövöldözik nyilaikat, melyeknek hegyét csodálatos művészettel odaillesztett éles csontokból készítik… a közelharcban pedig, saját magukat nem kímélve, karddal küzdenek. Miközben az ellenük irányuló kardcsapásokat figyelik, összecsavart pányvákkal úgy körülfonják az ellenséget, hogy hiába próbál ellenállni, mert összekötözött tagokkal sem lovagolni, sem járni nem tud. Náluk soha senki nem szánt, nem fogja meg az eke szarvát. Nincs állandó lakóhelyük, saját házuk, sem törvényük, sem megszabott életmódjuk, hanem mint a menekülők kóborolnak szekereiken, amelyek lakásul is szolgálnak. Asszonyaik azokon szövik számukra a piszkos ruhákat (…) Náluk senki sem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy honnan származik, mert fogantatási helyétől távol született, és még távolabb nevelkedett. Fegyverszünet esetén hitszegők, megbízhatatlanok, s mihelyt valamilyen újabb remény halvány lehetősége mutatkozik, szerfölött nyugtalanokká válnak, és mindenben a féktelen düh irányítja őket. (…) sejtelmük sincs az erkölcsről vagy erkölcstelenségről; beszédjük kétértelmű és homályos, semmilyen vallás vagy babona tisztelete nem foglalkoztatja őket, de szörnyen áhítozzák az aranyat. Könnyen gyúlnak haragra, és annyira ingatagok, hogy akárhányszor ugyanazon a napon minden ok nélkül elpártolnak szövetségeseiktől, majd pedig megbékélnek anélkül, hogy bárki is engesztelné őket.

Botond legyőzi a görög óriást - A Képes Krónika nyomán

Nemsokára újabb kalandra indultak a magyarok, betörtek Bolgáriába, majd megrohanták és körülzárták Konstantinápoly városát.

Ekkor a görögök megállapodtak a magyarokkal, és egy vitézt, aki akkora volt, mint egy óriás, kiküldtek birkózni.

Ez a görög egyszerre két magyarral akart megküzdeni, és azt mondta, hogy ha mind a kettőt le nem győzi, akkor a görög császár a magyarok adófizetője lesz.

Ez módfelett bosszantotta a magyarokat, ezért kiszemeltek egy vitézt, aki szembefordult a göröggel, és azt mondta neki:

- Én Botond vagyok, igaz magyar, s legkisebb a magyarok közül. Végy magad mellé két görögöt, az egyik elszálló lelkedre ügyeljen, a másik holttestedet eltemesse, mert egészen bizonyos, hogy a görög császár a magyarok adófizetője lesz.

Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya, aki annak a seregnek parancsnoka volt, azt parancsolta Botondnak, hogy induljon bárdjával a város kapuja ellen, és úgy mutassa meg erejét.

Elment hát Botond az érckapuhoz, és egy hatalmas csapással akkora lyukat vágott rajta, hogy azon a nyíláson egy ötéves gyerek ki és be kényelmesen eljárhatott.

Amíg Botond ezt tette a görögök és a magyarok szeme láttára, a többiek előkészítették a viadal helyét.

A város kapuja előtt egy kurta óráig tusakodtak egymással, végül Botond úgy földhöz teremtette a görögöt, hogy az a lelkét nyomban kilehelte.

A görögök császára és a felesége, akik ott állottak a város bástyáján, ezt nagy szégyennek tartották, ezért arcukat elfordították, és felsiettek a palotába.

De amikor a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelem folyt, a görög császár kinevette őket. Erre a magyarok felhagytak a város ostromlásával, és egész Görögországot elpusztították. Sok aranyat, drágakövet és számtalan barmot zsákmányoltak, és gazdagon megrakodva tértek vissza övéikhez.

Lehel kürtje - A Képes Krónika nyomán

I. Konrád császár uralkodása alatt történt, hogy a magyarok Németországot erősen feldúlták.

De amikor Augsburg városához érkeztek, ott erős ellenállásra találtak, mert Ulrik püspök és a sváb urak csapatai vitézül szembeszálltak velük. Pedig a magyarok ezt a várost mindenképpen el akarták foglalni.

A város lakói pedig követeket küldtek a császárhoz, és megüzenték neki, hogy erősen szorongatják őket a magyarok.

Konrád császár nem is váratott magára: nagy sereggel indult a város felmentésére.

A magyarok pedig vigyázatlanok voltak, ezért a német és olasz hadsereg váratlanul rohanta meg őket. Még menekülni se bírtak, mert a támadó seregek a Lech folyónak szorították őket, az pedig az esőzések következtében erősen megáradt.

A folyó partján az ellenség a magyarokat megszorította, egy részüket kegyetlenül meggyilkolta, másokat pedig fogságba vetett.

Fogságba ejtették ezen a helyen Lehel és Bulcsu kapitányt is. Mindjárt a császár elébe vezették őket.

A császár megkérdezte a vezérektől, ugyan miért olyan kegyetlenek a keresztényekkel szemben.

Erre így feleltek:

- Mi vagyunk a magasságos istennek bosszúállása, ő küldött rátok ostorul. A császár pedig így szólt:

- Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok. Lehel így felelt:

- Hozzátok ide a kürtömet, előbb megfúvom, aztán válaszolok.

Odahozták a kürtjét, ő pedig közelebb lépett a császárhoz, mintha a kürt fúvására készülne, és a császárt a kürttel olyan erősen homlokon vágta, hogy attól az egy csapástól a császár meghalt.

Lehel azt mondta:

- Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!

Ugyanis a szittyáknak az a hite, hogy akiket életük folyamán megölnek, azok a másik világban nekik szolgálni tartoznak.

Magyar Krónika

Első könyv

A húnok történetei eredetökről Attila haláláig s birodalmuk felbomlásáig.

I. Fejezet

A húnok és magyarok eredetéről és ősi lakaikról

1. §. Bévezetés a magyarok krónikájába

Hajdan az ó szövetség idejében és most a világ hatodik korszakában különböző írók, különböző történeteket sokszor és sokféle módon írtak le, mint Josephus, Isidorus, Orosius, Gotfridus és mások minél többen, kiknek neveit említenem nem szükség. Én pedig a világ azon korában, kezdtem e munkához, midőn a szeretet meghűlt, a gonoszság eláradott és minden test hajlandóbb vala rosszra mint jóra.

2. §. A Bábel tornyáról

Minthogy az özönvíz csapása által Noén és három fián kívül minden test elpusztult, végre Semtől, Kámtól és Jáfettől az özönvíz után hetvenkét nemzetség származott: Semtől huszonkettő, Kámtól harminchárom, Jáfettől pedig tizenhét. S midőn azon nemzetségek, mint Josephus mondja, zsidó nyelven beszéltek, az özönvíz után a kétszázegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt Menróth óriás, Thana fia, minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva tornyot kezde építeni, hogy ha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszúló ítéletet elkerülhessék. Azonban az isteni titkos akarat végzése, melynek emberi értelem ellent nem bír állni, úgy megváltoztatta és összezavarta nyelvöket, hogy miután rokon rokonát nem érthette, végre különböző tájakra széledének. Az említett toronyban, mint Josephus mondja, a legtisztább aranyból istenek templomait, drága kövekkel kirakott palotákat, arany oszlopokat s színezett kövekkel különbnél különben kirakott utczákat csinálnának. És azon torony négy szögre emelkedett; széle egyik szegletéről a másikig tizenötezer lépés, hossza ugyanannyi volt, magassága még nem volt bevégezve, hanem szándékuk szerént a hold köréig, melyet az özönvíz fel nem ért, fel kellett volna emelve lennie. Alapjának vastagsága háromszáz lépés volt, emelkedtével azonban lassanként keskenyedett, hogy aljának vastagsága a rá nyomuló terhet megbírja. Vala pedig helyezve Nubia és Egyiptom közé, s maradványait Memphisből Alexandriába menve máig is láthatni.

3. §. Nemrót Persiába költözik. Fiai Hunor és Mogor a húnok és magyarok ős atyjai

Mellőzve tehát az eseményeket, melyek kezdett tárgyunknak színt adni, vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Evilágth földére méne, melyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kívül mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kívül több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és színre hasonlítnak a húnokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és thüringek. S minthogy Hunor és Mogor első szülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakban szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, melyet, a mint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemök elől tökéletesen eltűnt, sokáig keressék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.

4. §. Hunor és Mogor a meotisi ingoványok közé költöznek

Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közé szállának lakozni, Meotis tartománya pedig Persia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi környül; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban halban és vadban bővölködik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bémenvén, ott őt esztendeig mozdulatlanul maradának. Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyázának, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vevé nejül. S ezen nőktől vették eredetöket minden húnok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem bírta.

5. §. Hunor és Mogor Scythiába költöznek. Scythia leírása

Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bémentek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén, kivervén vagy megölvén, azon országot, mint tudjuk, szomszédaik ellenére mai napig békességesen bírják. Scythia tartománya ugyanis Europában fekszik s kelet felé terjed; egy felől az éjszaki tenger, más felől a Rif hegyek zárják be; a forró égaljtól távol esik. Kelet felől Ázsiával van egybe kapcsolva. Két nagy folyóvíz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora. Az abban az országban termett nemzetek pedig henyeségbe merültek, híjábanvalóságoknak hódolók, fenhéjázó természetűek, bujaságra hajlandók, rablásra áhítoznak, s általában inkább barna mint fejér színűek. A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, melyet Kisebb Indiá-nak hívnak, s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van. A Don folyó, melyet a magyarok Etölnek neveznek, Scythiában ered ugyan, hanem a mint folytában a Rif hegyeken átmegy, Donnak nevezik, mely is osztán a síkra kiérvén az alánok földén foly, azután pedig három ágon szakad a kerek tengerbe. A Togora folyó pedig Scythiából ered, s puszta erdőkön, mocsárokon, és havas hegyeken át folydogálván, hol a köd miatt, a nap soha nem süt, végre Irkániába szakad, az éjszaki tengernek tartva. Scythia tartománya hosszában háromszázhatvan, széltében százkilencven stadiumra terjed. S oly erős természeti fekvése van, hogy az egyetlen nagyon kicsiny helyen lehet beléje jutni; miért is sem a római császárok, sem Nagy Sándor nem bírtak beléje jutni, jóllehet megkísérlették vala. Scythiának földe buja, ligetekkel, erdőkkel, legelőkkel ékes, különféle vadakban csuda gazdag és tele. Nyugot felől szomszédai a besenyők és fejér húnok. Az éjszaki tenger körül pedig, mely vele szomszéd, Susdal országáig emberi nemzetnek járhatatlan sivatagerdő van, mely mint mondják nagy messze terül, hol kilenc hónapon át sűrű köd fekszik; ott a napot sem láthatni, hanemha csak junius-, julius- és augusztusban, azt is csak napjában, annyi ideig, a mennyi hat órától kilencig van. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak és griffek fészkelnek s vadászsólyom madarak költenek, melyeket magyarul kerecset-nek hívnak. Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. Száznyolc tartománya van száznyolc nemzetség miá, a mennyire osztották hajdan Hunor és Mogor fiai, midőn Scythiába berontottak. Mert száznyolc nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Mogortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kívül száznyolc nemzetség származott volt. Mely jövevények nemzetsége e könyv végén rendre ki lesz téve.

Gesta Hungarorum (Részletek)

Mesternek mondott P, a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője, N-nek, az ő legkedvesebb barátjának, a tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiúnak üdvözletét meg kérése teljesedését jelenti.

Midőn hajdan iskolai tanulmányon együtt voltunk és egyforma iparkodással olvasgattuk a trójai történetet, melyet én erősen megkedvelvén, a Frígiai Dáresnek és egyéb szerzőknek könyveiből úgy, miként mestereimtől tanultam, a magam fogalmazása szerint egy kötetbe szerkesztettem, akkor kérted tőlem, hogy amint a trójai történetet és a görögök háborúit megírtam, ugyanúgy írjam meg neked Magyarország királyainak és nemeseinek származását is: hogy a hét fejedelmi személy, aki a hét magyar nevet viseli, miképpen jött ki szittya földről, vagy milyen az a szittya föld, miképpen született Álmos, s mi okból nyeri az Álmos nevet Magyarország első vezére, akitől a magyarok királyai erednek, vagy mennyi országot és királyt vetettek maguk alá, vagy ezt a szittya földről kijött népet mi okból hívják az idegenek beszédében hungárusoknak, a maga nyelvén meg magyerinak. Meg is ígértem, hogy teljesítem a kérést; ámde más teendőktől akadályozva kérésedről is, ígéretemről is már majdnem megfeledkeztem volna, ha Kedvességed levelében tartozásom teljesítésére nem figyelmeztet. Visszagondolva tehát Kedvességedre, noha ennek a vesződséges vágtam, hogy véghezvigyem azt, amire ösztökéltél. De meg a különböző történetírók példánya szerint, az isteni kegyelem segedelmére támaszkodva, magam is jónak láttam, hogy mindazt utódaink legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem. Tehát legjobbnak tartottam, hogy igazán és egyszerűen írjam meg Neked, s így aki olvassa, tisztán láthassa, miképpen estek meg a dolgok. Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regősök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát. Magyarország tehát boldog, jutott neki adomány sok; hisz örülhet minden órán, deákjának ajándékán, mivel megvan íme neki királyai és nemesi származásának a kezdete. Ezekért a királyokért pedig legyen dicséret meg tisztelet az Örökkévaló Királynak és Anyjának, Szent Máriának, s az ő kegyelméből Magyarország királyai és nemesei bírják az országot boldog véggel, most és mindörökké.

Ámen.

Arany János: Keveháza

1

Mért vijjog a saskeselyű?

Mért szállong a turul s ölyű,

Hadintéző, baljós madár,

Széles Dunának partinál?

Azér' vijjog a keselyű,

Azér' szállong turul s ölyű,

Mert holnap ilyenkor, halott,

Százezrivel fog veszni ott.

2

Széles Dunán túl és innét,

Nem gyűl hiába ennyi nép:

Túl napnyugat, innen kelet

Néznek kemény farkasszemet.

Áradj folyam, ma vízözönt,

Holnap habod vértől kiönt,

Holnapután könny neveli:

Anyák keserves könnyei.

3

Nem áradott meg a folyó,

Megússza bármi kis hajó,

De túl Makrin és Detre szász

Gond nélkül vígad, éjszakáz.

"Itt a kehely, igyál, kocints!

Huntól ne félj: hajója nincs."

Cseng a pohár, és Százhalom

Egy messzedöngő vígalom.

4

Sokféle nép ott összegyűlt,

Sok zagyva nyelv egybevegyűlt,

Sokféle arc, sokféle mez,

Páncél, sisak, kézíj, tegez.

Alán, herul, gót, longobárd,

Szürr, kelta hozza táborát:

Tengerfövény ezeknek száma:

Gyüszű nekik Potenciána.

5

"Itt a pohár: igyál, kocints!

A hún elűlt: hajója nincs."

Makrin kiáltja: "Tölts belé!"

Mig Detre járja kétfelé.

Ne bízakodj' el Detre szász!

Te római, jobban vigyázz;

Tánc és ital megárt, ha sok:

Kerted alatt a farkasok.

6

Kelen táján, a hegy megett,

Borúlni látom az eget;

Kelen körűl setét a föld,

Mozdúlni látom a mezőt:

Minden porszem egy-egy vitéz,

Minden füszál egy kelevéz,

S a hűvös éj hő szellete

Százezerek lehellete.

7

Kemény Keve ott a vezér,

Hadával ím a parthoz ér;

Széles a víz, mély a folyó:

Nincs rajta hid, nincsen hajó.

S hid volna bár: ledűlne az,

Hajó volna, elűlne az,

Ennyi sok nép amerre lép,

Hajlik a part, miként a jég.

8

Parancsolá hún fejdelem:

Minden tömlő üres legyen;

S mit ő kiad, mit ő beszél,

Nem tréfaszó, nem puszta szél.

"Igyál, igyál, te vén Duna!

Nem ittál ennyi bort soha;

Igyál és tartsd nagy hátadat:

Szállitsd keresztül a hadat.

9

Sötét az éj: elig-elig

Hogy a vizfény fehérelik;

Csendes a táj; alig-alig

Hogy a folyamzugás hallik:

De majd a víz jobban zubog,

Majd elborúlnak a habok:

Komor felleg, gyászfeketén,

Úsz a folyam terűletén.

10

Tömlőkön ott a hős Keve

Hadával igy átalkele,

Miért a hegy, miért a sik

Kelenföldének mondatik.

"Lassan, fiúk! lábujjhegyen!

Amerre a Duna megyen."

És halkal, mint az éji köd,

Ereszkednek a part mögött.

11

Nem gondolá Makrin vezér,

Hogy már nyakában a veszély;

Ingyen se véli Detre szász,

Hogy feje fölött ég a ház.

Tüz van, tüz van! - de aki fut,

Lángok közől kardélba jut;

Lerontva és fegyverre hányva

A nagy város, Potenciána.

12

Kő nem maradt másik kövön,

Nem csecsszopó anyaölön;

De távol még a völgyi harc

Fel-felsivít, meg elviharz.

A zagyva nép, kevert tömeg,

Egymás szavát nem érti meg:

Barát baráttal szembe ví;

Gót és alán és római.

13

Ó. bár fedezné még sötét

A hajnalcsillag üstökét!

Ó! a nap is bár még soká

Emelné fényes homlokát!

Ne hozna bút, ne látna vért:

Holtak között a hún vezért,

S elképedő, bomlott hadat;

Mely győzedelmétől szalad!

14

Kemény harcos a Detre szász:

Nem tőle jött hunokra gyász;

Éles a Makrin fegyvere,

Nem bánta azt erős Keve;

Őtet, - hadúr akarta így! Húnok közől sebhette íj,

És elborítá szertelen

Nyilzápor a vak éjjelen.

15

Melyet midőn a hegytetőn

Jó Detre szász eszébe vőn,

Mint hullámot a sziklagát,

Visszanyomá futó hadát.

Kezében a nagy dárdanyél

Keresztbe fogva nem henyél:

Egy vége szúr, más vége üt,

Tör, zúz, seper, dönt mindenütt.

16

Sokat leölt az éji harc,

Porba borult sok büszke arc:

De, mint hullám hullámra kél,

Jár a halotton, aki él.

És bár a holtnak száma nincs

Az élőknek egy híja sincs,

Mindenfelől a hegyközön

Új had tolong, új népözön.

17

Hej Béla, most, hej Kadosa,

Kemény tánc lesz ez a tusa!

Barna hajú szép hunfiak,

Mi haszna még a gyors nyilak!

Bár tőlük a nap elborul,

Tárnokvölgye bealkonyul:

Zászlótokon lecsüngve áll,

Nem repdes a turulmadár.

18

"Előre hún, Nimród fia!

Meg kell nekünk itt halni ma:

A vészbanyák ott fenn vadul

Csikorganak, s nem jő Hadur.

Előre hát, úgy forgassad

Utoljára kemény vasad,

Hogy sok vitézt küldhess levágva

Szolgáidul a másvilágra."

19

Két kézre ví jó Kadosa,

Csillog-villog nagy pallosa:

Körül-körül hős Béla vág,

Omlik-bomlik a sokaság.

De, mint ha ki fövénybe ás,

Hull a porond helyébe más;

Vagy mint a hab meg' összecsap:

Úgy összefoly megint a had.

20

Hiába vítt jó Kadosa,

Homályba száll fénylő vasa;

Őtet, kivel nem birna száz,

Lebirkozá vad Detre szász;

Mig Béla hőst a nagy tömeg

Nehéz ostrommal dönti meg;

Mint egy toronyt, mely egyedül

Sokáig állt, amig ledül.

21

Hej! nem hamar lesz az, midőn

Szilaj ménes fut e mezőn;

Soká lesz, mig új gyökeren

Fű és virág itt megterem.

A széles völgy egy lábnyom: a

Súlyos had óriás nyoma,

Ki egyet toppantott, s ehol!

Egy emberöltő nincs sehol.

22

Százhúsz ezer jó hún halott

S két annyi ellenség van ott;

Nem ellenség, mind vérrokon:

Vérök vegyest foly a fokon.

Ki a vesztes? ki a nyerő?

Erőtelen mindkét erő,

Győztes, legyőzött, - mint ahogy

Két birkozó egymásra rogy.

23

Őket, az ég átellenén,

A két hajnal harcban lelé;

S mire megoszlott a csata,

Már visszajött az éjszaka.

A hún, mikép földhöz vert vad,

Pihegve a síkon marad:

Míg Detre és győzelmi társa

Elég erősek -- a futásra.

24

"Hol egy paripa, mint a téj?

Másik fekete, mint az éj?

Kövér, hibátlan harci ló:

Ezt kívánja Hadúr s Manó."

Ősz Torda im kettőt hozat:

Lobog, ropog az áldozat,

Füstjétől az ég tetején

Piroslik nagy éjszaki fény.

25

"Szép hún anyák hős magzati,

Ne essetek bánatba ti:

Ármánynak a bosszú elég,

S Hadur mosolyogva néz felénk!

De, mielőtt új napja kel,

A holtakat temessük el,

Nehogy haragja döghalált

Eresszen ránk, ostor gyanánt."

26

Táltos szavát igyen veszik -S a fél tábor temetkezik:

Temeti a másik felét,

Dombbal fedi nyugvó helyét:

Külön-külön egy-egy csoport

Temérdek földet összehord;

Tölcséres a domb, és középen

Sok halott ég máglyák tüzében.

27

Széles az éj köröskörül,

Tárnokvölgye belémerül,

De hosszában, de széltiben

Sok tűz lobog egyszeriben.

Távol ha nézné valaki,

Vélné, hogy a menny csillagi:

Közötte sűrü népgomoly

Sürög-forog, mint hangyaboly.

28

Szép a halál a harcmezőn,

Valaki ott meghal dicsőn:

Bajtársi őt pajzson viszik,

Ijját, tegzét mellé teszik;

Mellette bárdot, kelevézt

Fényes, fehér tüzláng emészt;

Három követ, s azonfelűl

Halmot raknak reá jelűl.

29

De hős Kevét nagy sokaság,

S Bélával egyben Kadosát,

Az ország utjához közel

Egy domb alá temette el.

És a halomtetőre jelt

Magas kősziklából emelt,

Mig ajkain a tenger népnek

Búsan búgott lassú gyászének.

30

Örökre hát a vérmezőn

Bátor Kevének háza lőn;

Hol ő hadával nyúgoszik,

A temetőt így nevezik.

Év, év után gyorsan lejár,

Jő-megy mikép vándor madár;

De egy sem költi fel Kevét, -De egy sem oltja ki nevét.

31

Harmadnap a hunok hada,

Mint új vihar, feltámada;

Harmadnapon kürtödbe fúsz

Torda fia, hős Bendegúz!

Zászlóidat a keleti

Szellő vígan lebegteti,

Hogy a turul repdes belé -Nyugot felé, nyugot felé!

32

Nem messze van már Cezumór,

Ott éri ő Makrint utól;

Hadával a Hunbércre hág:

Onnan zúg le a sokaság.

A déli nap megváltozik,

Fényében megfogyatkozik.

Elrejti szép ábrázatát:

Ne lássa e szörnyű csatát.

33

Fényes delet éjszürkület

Váltá fel a küzdők felett,

Rémes homályban dúl a harc,

Haragosabb lesz minden arc,

Ám isten úgy akarta, hogy

Az ellenség ritkulva fogy,

S hegyről alá vérzuhatag

Hömpölygeti a holtakat.

34

Szórja nyilát hős Bendegúz,

Ivet nem is hiába húz;

Csörög-csattog szélvész gyanánt,

Kardot nem is hiába ránt.

Kardjával ő Makrin fejét

Irgalmatlan repeszti szét;

Míg gyors nyilát az ívnek hurja

Szász Detre homlokába furja.

35

Utoljára lőn az, hogy ott

Makrinnak a nap elfogyott!

Majd megteli vidám sugár:

De Makrin azt nem látja már.

Ám Detre hős, mint egy bika,

Ha taglót érez homloka,

Megrendűl a csapás miatt -S kettétöri a vas nyilat.

36

Add meg magad, jó Detre szász!"

- Nem én soha, mig élve látsz.

"Add meg magad kegyelemre!"

- Nem én soha, szégyenszemre.

S mint a szelindek hogy forog,

Ha tépik nagy komondorok:

Majd erre, majd amarra csap, -Homlokában a vasdarab.

37

"Kár volna még, vitéz, neked

Táplálni éhes ölyveket,

Heverni, mint egy kődarab

S nem űzni el a madarat.

Imhol kezem: fogadd jegyűl

Békében és hadban frigyűl."

És Bendegúz és Detre szász

Kezet kézben ropogva ráz.

38

Ott a sereg három napig

Áldoz, toroz, vigan lakik;

Hadúrnak ott hálaadást,

Ünnepeltek nagy áldomást.

Peng a koboz: húrjaira

Harcot idéz a dalia:

Őseiről csatás emléket;

S elzengi -- mint én az övéket.

Arany János: Buda halála

Első ének

Buda király megosztja öccsével az uralkodást

Hullatja levelét az idő vén fája,

Terítve hatalmas rétegben alája;

Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:

Egy régi levélen ezt irva találtam.

Már Keveházába Bendeguz megtére,

Rof is oda szállott, jó Buda testvére;

Most Buda országol (mert ő vala közbül)

Atyja örökségén három fia közzül.

Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,

Sátora egy dombon kék égre szökellett;

Ez vala a város, ez Buda királyi

Lakhelye, faművü sátor-palotái.

Nem szorul e város tetemes falakra,

Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;

Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,

Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,

Melyet a fuvó szél tovalehel innét;

Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,

Tornyosan áll s cifrán: a puszta virága.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,

Szeliden országol húnok erős népén,

Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;

Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,

Áldozni, tanácsba, összehivá őket;

Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban

A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Ott vala, ím, öccse Etele királyfi,

Bendeguz atyjoknak éltes daliái:

Régi Szalárd, Bulcsu; -- Torda öreg-táltos,

Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;

Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,

Tisztessége vagyon, de magát alázza,

Hódoló mosolynak arcát lepi mázza.

Hogy mind begyülének, ezek és a többi,

Hún ágak apái, hún seregek főbbi:

Fényével a homlok mind szegül Budára;

Ő pedig ily szókat vészen ajakára:

"Az öreg Istennek adassék tisztelet,

Ki hadszekerén jár magas felhők felett,

Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,

Jókra viszont jót ád két teli markával.

"Tanácsot az ember bízva mikép leljen?

Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?...

Ide-oda lelkét úgy verdesi baj, gond,

Mint hegy tetején fa szél mentibe' hajlong.

"Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;

Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?

Nyilat is ellőjük -- mindennapi példa –

Szél veri utjából, nem jut soha célba.

"Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,

Hagyja előbb fékkel igazítni száját;

De neki-bogárzik minden kicsiségre:

Viszi tüznek-víznek, lehajítja végre.

"Egyet tudok, ami, emberi dologban,

Hogy sükere légyen, teheti legjobban:

Józan okos mérték. Ez folyamok partja,

Mely rohanó tettek árját visszatartja.

"Mértékre a kalmár javait emelvén,

Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;

Mértékkel a bíró feleket juháztat,

Közöli a vágást, engedve hibáztat.

"Ott az egyenesség, ott pihen a béke,

Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;

Két összefolyó viz háborogva indul

Mig szinbe verődik -- ám csöndes azontul.

"Emberem az ember, ki, midőn vendégem,

Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;

Ami nem árt, éli; ami fölös, hagyja:

Tisztes öregségben az lész neme atyja.

"Engem is oly szózat -- Isten szava -- inte,

Nem most, de szünetlen, és már eleinte:

Királyi hatalmam választani ketté;

A régi tanács; ím, most serdüle tetté.

"Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom,

Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?

Biró ha itélnék, kalmár noha mérnék:

Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

"Nem csökken az által húnok birodalma,

Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;

Még terebélyesebb a fa, ha két águ,

Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.

"Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,

Etele öcsémet királyul köszöntöm;

Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,

Így, tartani egymást, két suly elegendő.

"Nem gondolom azzal fénynek apadását:

Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;

Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,

Sőt ragyog a kettő még teljesb világgal.

"Én a sokaságot birni tudom békén,

Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén...

Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;

Isten a jó tettet jóval koronázza!" –

Így szólva, felállott, s derekáról Buda

Nyujtá dali kardját Etelének oda.

Helybenhagyák ott mind bölcs szavait, tettét,

Mivel öccsét nála jobban is szerették.

Akkoron áldozni, vér-esküre mentek

Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;

Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,

Feltűzve a szent kard legtetején volt már.

Onnan imás szókkal ősz Torda levette,

Előbb Buda karján ereit pedzette,

Aztán Etelének szögzé hegye fényét,

Vére ugyan verte a gyula edényét.

Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,

Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő,

-Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,

Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

Kardját az öreg pap kés módra fonákul

Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,

Messze kirántotta szablyával a vérét;

Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

Összerogyott a ló. Most a garaboncok

Mint keselyü had gyűl taglani új koncot

Bőrét lefeszíték, johait fölmetszék,

Nézi a nézőknek oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre

Isten igazságát nem látta előre:

Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,

Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,

Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;

Körben-karikában zendült magas ének,

Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,

Izlelni előbb is Buda hősnek adta;

Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;

Ő pedig így kezdé, poharát emelvén:

"Had ura, ím hallj szót, kinek neved ISTEN!

Igaz nekem úgy légy, mint igazán eskem:

Hogy e mai szertől soha el nem állok;

Etele öcsémmel visszát nem csinálok."

Serleg telijéből most oltárra önte,

Lenditve kicsínyég, társára köszönte:

S ivott valamicskét. Öccse azonképen

A nagy örök esküt imádkozta szépen:

"Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!

Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,

Hogy e mai szertől valaha elállok,

Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok."

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,

Mind a maradékot oltárra zuhintá;

Sercegve a zsarát füstöt vete tőle,

Vészharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,

Fordultak az elmék vidor áldomásra:

Éjfélig örömmel ittanak és ettek,

Hogy Buda és öccse ilyen osztályt tettek.

Második ének

Detre tanácsa

Másnap az esztendő tavaszi reggele

Jó hún daliákra mámorosan kele;

Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:

Benn küzd vala köddel az elme világa.

Künn már az arany nap sugarát elönti,

Mint páva ha büszkén toluit berzenti;

Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,

Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,

Messzire a látás föl nem akad benne,

Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,

Csillan imitt-amott repeső bogárral.

Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,

Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül:

Az arany idő is neki halott-sárga,

Visszás neki Isten gyönyörű világa.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,

Marcona józanság hidegen csúsz rajta,

Vád neki amit tett, bánja ha mit nem tett:

Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. --

Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,

Reggeli szokásból, kora üdvözletre;

Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:

Okosan kérdezte ura egészségét.

Azután elkezdi, szót szóra felelvén:

"Terem a bölcs ige koros ember nyelvén:

De, ki állandóan be is váltja tettel,

Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

"Tegnap a mérséket ételben italban

Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:

De ma fejed bánja, csikorogsz utána,

S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

"Megkövetem arról királyi személyed,

Szabadon szólásom gonoszra ne véljed;

Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:

Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

"Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén

A nagy csata megvolt, Cezumornál szintén:

Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;

Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

"Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,

Gyűlöltem, a hunnak ha nevét is hallom;

Tűz-víz e világon nem oly eskütt ellen,

Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

"Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harcot,

Völgyébe ledönténk sok barna hun arcot,

Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:

Még egyre világolt szász Detre acéla.

"Akkor megütének újfent Cezumornál,

Bendeguz alátört Hunbérc ködös ormán,

Nyila itt van most is, csontomba temetve:

Azóta nevem lön: vashomloku Detre.

"Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,

Vérem apadtáig, inam szakadtáig;

Végre kezét nyujtá, ő az acél marku;

Tetszett énnekem a becsületes alku.

"Nem adott el rabbá hadi szolgaképen,

Kótyára hunok közt nem ereszté népem:

Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,

Szolgálni tanáccsal engede és karral.

"S a honja-veszett nép, régi szabad gótok

Nc hisz' az is megvan, no hisz' az is boldog;

Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;

Nem töri a járom; jól vannak szegények.

"Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?

Míg birtam, erővel, -- míg lehelek, szóval?

Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta

Vén Detre tanácsát; soha meg se' bánta.

"Néked is azt mondom (terhedre ne essék):

Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;

Mert valamint józan szavaid eletted:

Olyan vala tegnap az a másik tetted.

"Mértékre imbolygott a beszéded rudja,

De, amit cselekvél, dőre, hebehurgya;

Nyilad is ellőtted, vaktába', sebessen;

Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

"Micsoda tanács ez -- ember ilyet halljon! –

Az egy birodalom két főt hogy uraljon?

Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből?

Soha, soha nem költ józan okos észből!

"Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?

Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?

Két tőrnek is, úgy-e nem elég egy hüvely?

Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

"Tagot is embernek párjával az isten,

Ada csupán egy főt, urrá egész testen;

Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,

Méhraj is indul csak egy anya röptére.

"Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,

Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;

Neked irott könyv is hazudik rovásra,

Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

"Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté:

Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?

Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána

Egy helyet egyenkint megűltek utána.

"Így Apos, így Zombor s valamennyi előd

Zengő szavu dalban forog a nép előtt;

Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:

Egyedűl birá mind hunok országát az.

"De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)

Megfelezéd tegnap királyi személyed:

Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:

Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.

"Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:

De nyugtalan, ádáz, mint harci szilaj ló:

Az is megural, ha bátran töri féked;

De ha kezed gyönge, nekivadúl s véged.

"Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból

Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;

Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,

Engeszteli önként becses marháival.

"Megfogyatád önkint hatalmad egészét,

Hogy a fele' árán megváltsd fele-részét:

Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód

Feljött az erős nap, halványodik a hold.

"Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:

De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt:

Ne adja tanulnod a temagad kárán:

De, ha áldozat kell, te leszesz a bárány.

"Engem a nagy vénség tart egyedül búra,

Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;

Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:

De, ami veszendő, nem fordithatom meg."

Így zárta beszédét fejedelmi Detre.

Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;

Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:

Verte vadul szívét az ijedség szárnya.

Végre süket hangon, mely kétfele vásott:

"Mit tegyek?... ím késő, -- mondotta, -- tanácsod;

Sok is a bánatra, de kevés a tettre."

Most közelébb hajlott Berni okos Detre.

"Őrizd magad, úgymond, Etele hirétül:

Azzal Buda romlik, ha Etele épül,

S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,

Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.

"Őrizd magad attól, gyenge szived' lássa;

Félelem a gőgnek itató forrása,

Azzal veri szomját, növeli ártalmát;

Míg bátor eszesség letöri a szarvát.

"Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:

No hát ne legyen több, vigyázz elejénte.

Színig ugyan tartja folyamot is partja:

De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

"Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:

Nehezen kél aki egyszer alul fekszik;

És hegy tetejéről a kő ha megindul,

Le az aljig oztán nem áll meg azontul.

"No hát eleinte szemesen ügyeljed,

Hogy el ne szorítsa közös ülőhelyed,

Mert savanyú lesz majd ülni kicsiny szélen,

S visszakapaszkodni földre-bukó félen.

"Atyafi jóságból, puha békességből,

Oda ne is engedj semmit a tiédből;

Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,

Félrerug a másik, noha nem akarja.

"Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal

De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;

Viszi saját kénye, rohanó dagálya:

Mintha szelet fogván megered a gálya.

"Ím eleget mondék. Te fogadd tanácsom.

Tartok, nehogy itten Etele meglásson.

Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,

Mert messzire látó öreg időt éltem."

Ily szóval az agg hős elmene dolgára,

Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;

S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,

Forgatván elejét és végit a szónak.

Rege a csodaszarvasról

Száll a madár, ágrul ágra,

Száll az ének, szájrul szájra;

Fű kizöldül ó sirhanton,

Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének

Hős fiai szép Enéhnek:

Hunor s Magyar, két dalia,

Két egy testvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét

Kiszemeltek, hogy követnék;

Mint valamely véres hadra,

Fegyverkeztek könnyű vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,

Őz vagy szarvas nem menekszik;

Elejtették már a hímet, -

Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek

Puszta martján sós tengernek,

Hol a farkas, hol a medve

Sohasem járt, eltévedne.

De a párducz, vad oroszlán

Végig üvölt a nagy pusztán,

Sárga tigris ott kölykezik,

Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is lemenőben,

Tüzet rakott a felhőben;

Ők a szarvast egyre űzik, -

Alkonyatkor im eltűnik.

Értek vala éjszakára

Kur vízének a partjára;

Folyó víznek partja mellett

Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,

Megitassunk, meg is háljunk,

Monda Magyar: viradattal

Visszatérjünk a csapattal. -

Haj, vitézek! haj, leventék!

Micsoda föld ez a vidék,

Hogy itt a nap száll keletre?

Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én ugy nézem,

Hogy lement az déli részen.

Szólt egy másik: nem gondolnám:

Ott vöröslik észak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,

Megitattak, meg is háltak,

Hogy majd reggel, viradattal

Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,

Bíborodik az ég alja;

Hát a szarvas nagy merészen

Ott szökdécsel, túl a vizen.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!

Érjük utól azt a gímet.

És - akarva, akaratlan -

Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,

Még vadabbak olt a puszták,

Ember ottan egy fűszálat,

Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,

Sziksót izzad csupasz ormán,

Forrás vize nem iható,

Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;

Itt is, ott is égnek azok,

Mint sok őrtűz setét éjjel

Lobban a láng szerteszélyel.

Minden este bánva bánják,

Hogy e vadat mér' kivánják,

Mért is üzik egyre, nyomba, -

Tévelyitő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,

A gímszarvast űzni kellett,

Mint töviset szél játéka,

Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik

A Mejóti kis tengerig;

Süppedékes mély tavaknak

Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára

- Köd előtte, köd utána -

Mig az ember szélyelnézne:

Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! Hol van a vad? -

Egy kiáltja: ihon szalad!

Más kiáltja: itt van, itten!

A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,

Minden bokrot átaldöfnek;

Gyik ha rezzen, fajd ha rebben:

De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja

Merre van a hazánk útja?

Kerek az ég mindenfelé -

Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!

Tanyát verjünk; itthon vagyunk;

Selyem a fű, édes a víz,

Fa-odúból csöpög a méz.

Kék folyam ad fényes halat,

Vőrhenyő vad izes falat,

Feszes az íjj sebes a nyíl,

Harczkalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek,

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Hogy eluntak otthon űlni,

Halat csalni, őzet űzni:

Új kalandra, szebb csatára

Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sik fenyéren

Zene hallik sötét éjen,

Zene, síp, dob, mély vadonban,

Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,

Tánczot ropnak, ugy mulatnak;

Szőve ködbül sátoruk van:

Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe';

De a földi lyányok szépe:

Lyányai Belárnak, Dúlnak,

Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;

Agg Beláré tizenkettő;

Összesen mind: száz meg kettő

A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,

Kilencz ifjat megbüvölni,

Szerelemre csalogatni,

Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,

Szivszakasztó mesterséget;

Minden éjjel számot adnak,

S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,

Fény után ők, födve éjjel,

Mennek óvást, mennek árnyon;

Ki lepét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,

Bátya, bennem végig csikland;

Monda Hunor: vérem' hatja

Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!

Kiki egyet az ölébe!

Vigyük haza asszonyunkat;

Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,

Kantárszárat megeresztnek;

A leányság benn, a körbe' -

Mind a körbe', sok az ölbe'.

Nagy sikoltás erre támad,

Futna szélyel a leányhad;

Elől tűzbe, hátul vízbe,

Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,

Szárnyok lévén elrepűltek;

De a többi hova legyen?

Földbe bújjon? elsülyedjen?

Abbul immár nincsen semmi:

Szűzi daczczal tündér lenni;

Vágtat a ló, és a pusztán

Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek,

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,

Hunor, Magyar nője lettek;

S a leventék, épen százan,

Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel

Megbékéltek asszony fővel;

Haza többé nem készültek

Engesztelni fiat szüllek.

Tó szigetje édes honná,

Sátoruk lőn szép otthonná,

Ágyok áldott nyugalommá:

Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szültek hősi nemre,

Szép leányt is szerelemre;

Dali törzsnek ifjú ágot,

Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,

Két vezéré kétszer-ketten,

Feje lőn mind egy-egy nemnek:

Száznyolcz ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,

Magyaré a magyar nemzet;

Szaporúság lőn temérdek:

A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,

Dúl királynak dús örökjét; -

És azóta, hősök párja!

Híretek száll szájrul szájra.

Jordanes és Kézai Simon krónikája nyomán-A csodaszarvas

Történt egyszer, hogy Hunor és Magor vadászat közben messze elkalandoztak, és már a Meotisz mocsarai között bolyongtak. Ekkor hirtelen egy szarvas bukkant fel előttük, ők pedig mindjárt üldözőbe vették.

Futott a szarvas, majd nagy hirtelen nyom nélkül elenyészett a vadászok szeme elől. Sokáig keresték, de sehogy sem tudták megtalálni.

Ahogy a szarvast keresték, az egész mocsaras helyet bejárták, és barmok legeltetésére alkalmas helyet találtak.

Ezután atyjukhoz visszatértek, tőle engedélyt kértek, és amint ezt megkapták, minden jószágukkal a meotiszi mocsarak közé költöztek.

Meotisz tartománya határos Perzsiával. Mindenfelől tenger veszi körül, egy nagyon keskeny gázlót kivéve. Folyói egyáltalán nincsenek, de füvekben, fákban, madarakban, halakban és vadállatokban bővelkedik. Nehéz oda a bejutás meg onnan a kijárás is.

Hunor és Magor népe a meotiszi mocsarak közé behatolt, és öt éven át onnan ki sem mozdult.

A hatodik évben elindultak, és a pusztában véletlenül rábukkantak Belár király fiainak feleségeire, akik férjük nélkül sátrakban tanyáztak. Amikor rájuk bukkantak, éppen a kürt ünnepét ülték: a zene hangjára táncot jártak. Ekkor őket elfogták, és minden jószágukkal együtt magukkal ragadták a meotiszi mocsarakba. Az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is elfogták, az egyiket Hunor, a másikat Magor vette feleségül. Az összes hunok és magyarok ezektől az asszonyoktól származnak.