Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom;

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban

Túl a földön felhők közelébe,

S mosolyogva néz rám a Dunától

A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol

Kis-Kunságnak száz kövér gulyája,

Deleléskor hosszu gémü kútnál

Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása

Zúg a szélben, körmeik dobognak,

S a csikósok kurjantása hallik

S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében

Ringatózik a kalászos búza,

S a smaragdnak eleven szinével

A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból

A vadlúdak esti szürkületben,

És ijedve kelnek légi útra,

Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén

Áll magányos, dőlt kéményü csárda;

Látogatják a szomjas betyárok,

Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban;

Odafészkel a visító vércse,

Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hús tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek. .

Messze, hol az ég a földet éri,

A homályból kék gyümölcsfák orma

Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,

Egy-egy város templomának tornya. –

Szép vagy alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt borúljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sir is fölöttem.

Pest, 1844. július

Petőfi gyönyörű költeménye – a szó szorosabb értelmében – nem is "tájleírás". Nem a közvetlen szemlélet ad alkalmat a vers megírására (Pesten keletkezett), hanem a szülőföld iránti szeretetének egy alkalmi felébredése. Nem egy helyről, egy pontról tekint szét a tájon, hanem emlékképeit idézi fel. (Az alföld szó kétféle (kis- és nagybetűs) írásmódja a földrajzi fogalmat és a tájegység nevét különbözteti meg.

Kétféle tájtípust állít egymással szembe a költő a vers indításában (1—2. strófa): a zordon hegyvidéket és az alföldi rónaságot. Csak futólag, elutasítva villantja fel a Kárpátok képét, s rögtön rátér az ő világának, szülőföldjének, otthonának a rajzára. Az Alföld legjellegzetesebb sajátosságának a végtelenséget, a korláttalanságot tartja. A szabad tágasságban lelt örömérzetét fejezi ki a pompás metafora: "börtönéből szabadúlt sas lelkem" (ti. a lelkem börtönből szabadult sas).

A következő versszakok ennek a végtelenségnek érzetét, illúzióját kívánják felkelteni. Nagy távlatokat tár fel s húz ismét össze a költemény. Kezdetnek mindjárt a legtágabb horizontot nyitja ki. A felszabadult sas-lélek – gondolatban – felrepül a magasba, a felhők közelébe. Onnan "tekinti át" a Duna—Tisza közének roppant kiterjedését. A gulyák számának megsokszorozása is ezt a célt szolgálja (4.). A következő szakasz (5.) a látóhatáron túli dolgokról, jelenségekről ad hírt. Csak a széltől felénk hajtott erős hang benyomások sejtetik az alföldi világ beláthatatlan messzeségét. Csupán hallani lehet – látni már nem – a ménesek szilaj lovainak nyargalását, a paták ("körmök") dobogását, a csikósok kurjantását s az ostorok hangos pattogását.

E "zúgó", "hangos" strófa után a tanyák csendes világa felé fordul, szűkül le a tekintet (6.). Belátható terület ez, melyet a szellőben ringatózó, smaragd színű búzavetés zár körül, "koszorúz". Azon túl is van valami, a nádasok (7.). Ezeknek létéről a vadludak ide- és visszarepüléséből alkothatunk fogalmat.

Tovább tágul – ismét – a látókör. "A tanyákon túl a puszta mélyén" egy öreg, düledező ("dőlt kéményü") csárda áll: szomjas betyárok pihenőhelye (8.).

Két versszakon keresztül (9—10.) a látókör, a szemlélet összehúzásának, majd egy ponttá zsugorodásának lehetünk megfigyelői. A királydinnyés homokban sárguló nyárfaerdőre, a vércse fészkére, az árvalányhajra, a szamárkenyérre siklik a tekintet, majd megpihen egy parányi részletnél: a szamárkenyér tövénél tarka gyíkok hűsölnek. Az emberi világtól való távoli messzeség képzetét idézik fel ezek a képek.

Ezután szinte váratlanul tágul ki a horizont, a legvégtelenebb messzeségbe lendül a szemlélő figyelem. A látóhatár szélén, "hol az ég a földet éri", gyümölcsfák orma kéklik, s mögöttük, a homályba vesző ég alján néhány nagyon távoli templomtorony körvonalai sejlenek fel (11.).

A költemény végső szakasza visszatér a szülőföld iránti vonzalomhoz, a meghitt, személyes vallomáshoz. A magyar Alföld nemcsak sajátos tájkülönlegesség, végtelen kiterjedésű tengersík vidék, hanem – a Szózatszövegére rájátszva – a költő bölcsője s majdan sírja is. Ezért is szép az Alföld, legalább neki szép.

Leírás: ábrázolási eljárás, amellyel az író egy tárgyat, személyt, jelenséget, környezetet jellemez, mutat be legfőbb tulajdonságaik megjelenítésével. Elsősorban az epikai műfajok (pl. regény, novella) eljárása, de központi szerepe van a lírában is a leíró költészetben. Önálló műfajjá a tájleírás, a jellemkép (vagy zsánerkép) és a tárgyrajz lett. Tájleíró költemény: témája nem csupán az önmagában vett természet; a költő a tájba rendszerint belevetíti a maga életérzését, hangulatát, néha politikai nézeteit, tárgyával való érzelmi azonosulását (ezért tartozik a líra műnemébe).

Szappanos Balázs: Petőfi Sándor: Az alföld, Black&White Kiadó, Nyíregyháza, 1999 (In:Fried István-Szappanos Balázs: Petőfi-versek elemzése).