Arany János így vall arról, hogy mit jelent a költészet a költő számára:

Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben...

S mire nincs szó, nincsen képzet:

Az vagy nekem, oh költészet!

( A vigasztaló című költemény első strófája)

Arany János egyetlen versmondatban hat szemléletes metaforikus képpelfejezi ki azt a hangulatot, különleges érzést, amelyet a költészet vált ki lelkéből. Érzékletes, látható, a mindennapi valóságból kölcsönzött képek ezek, bensőséges hangon megfogalmazott példák, amelyek azt jelképezik, hogy az élet nehéz küzdelmei közepette micsoda csudálatos, boldogító hatalom a költészet.

A metafora a költői kifejezésmód egyik szemléletes eszköze (szóképe): két fogalom, nyelvi elem azonosítása. Nem azt mondjuk valamiről, hogy olyan, hanem azt, hogy az. Arany a költészetet azonosítja a tűzhely melegével, a harmattal, a balzsammal, a fényt sugárzó lámpával, az enyhet adó árnyékkal. Ezek az azonosítások egy fogalomkörbe tartoznak: az otthon békéjét, a menedéket, a gyógyírt jelentik a világ ridegsége, a fájdalom, a magány ellenében. Ettől a nyelvi sűrítéstől a képek a köznapi nyelv síkja fölé emelkedve többletjelentést hordoznak: olyan gondolatokat, érzéseket, hangulatokat sejtetnek, sugallanak, amelyekre valóban "nincs szó, nincsen képzet". Épp ez adja meg a művészi nyelv sokrétű gazdagságát, amely a képzelet további láncolatát szabadítja fel bennünk.

mi: az "ami" vonatkozó névmás alakváltozata.

Oh szent költészet, mint le vagy alázva,

Miként tiporják méltóságodat

Az ostobák, s ép akkor, amidőn

Törekszenek, hogy fölemeljenek.

Azt hirdetik föl nem kent papjaid,

Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,

Nagyúri, díszes, tündöklő terem,

Hová csupán csak fénymázas cipőkben

Lehet bejárni illedelmesen.

Hallgassatok, ti ál hamis proféták,

Hallgassatok, egy szótok sem igaz.

A költészet nem társalgó-terem,

Hová fecsegni jár a cifra nép,

A társaság szemenszedett paréja;

Több a költészet! olyan épület,

Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,

Mindenkinek, ki imádkozni vágy,

Szóval: szentegyház, ahová belépni

Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

metafora: a költői kifejezésmód egyik leggyakoribb szóképe, amelyben két dolgot azonosítunk egymással, egy dolog nevét „átvisszük” a másikra (a görög szó jelentése: ’átvitel’). Egyik síkja a fogalmi sík (más szóval: azonosítandó, fogalom), másik síkját, a képi síkot az előző érzékeltetésére használjuk. A két sík között a közös mozzanat, közös jegy teremt kapcsolatot. Minden metafora felbontható hasonlattá. Pl. „a szivem egy nagy harangvirág” metaforában ’a szívem olyan, mint egy harangvirág’ hasonlatot találjuk. A közös jegy, mozzanat: mindkettő remeg, mindkettő különleges, értékes stb. A metafora a hasonlatnál sokkal szorosabb kapcsolatot teremt a fogalmi és a képi sík között, szinte azonosnak tekinti őket, ebből fakad szemléletessége, kifejező ereje.