A szépirodalom anyaga ugyanaz a nyelv, mint amelyet a mindennapi érintkezés során, beszélgetés vagy levelezés közben használunk. Egy-egy irodalmi műnek nincs – és nem is lehet – a köznyelvtől független szókincse és nyelvtana. Mégis könnyen észrevehetjük, hogy a művészi nyelv alapvetően különbözik mind a hétköznapi, mind pedig a tágabb értelemben felfogott (tehát nem művészi) irodalom nyelvhasználatától (pl. a tankönyvek, az újságok, napilapok nyelvétől).

Minden szépirodalmi szöveg kötött, mert a nyelvtani szabályokon kívül további szabályokat követ. Az író, a költő azonban a nyelvi elemek kiválasztásában, elrendezésében és összekapcsolásában különlegességre, újszerűségre, törekszik, s bizonyos esetekben szándékosan tér el a köznyelvi beszéd megszokott előírásaitól, pl. a szóhasználatban, a szavak meglepő összekapcsolásában, a szokásos szórendtől való eltérésben. Elsősorban a verses formájú lírai alkotások élnek különleges tömörítő, sűrítő eszközökkel, hogy a lehető legkevesebb nyelvi elemmel, szóval tudják a legtöbbet elmondani.

A verses forma a költészet egyik lehetséges tömörítő eszköze csupán. Ezen kívül még számos olyan eszköze van a költői nyelvnek, amely fokozni tudja a tömörséget. Ilyenek mindenekelőtt a szóképek (metafora, metonímia, megszemélyesítés, hasonlat, szinesztézia, szimbólum, allegória) és a stílust élénkítésére szolgáló alakzatok sokfélesége, (ismétlés, szóhalmozás, fokozás, túlzás, ellentét; felkiáltás, kérdés, megszólítás, szokatlan szórend, elhallgatás, gúny). – Mindezekkel majd egy-egy irodalmi példa alapján külön-külön fogunk foglalkozni.

A művészi nyelvre alapvetően az áttételes nyelvhasználat jellemző. A későbbi elemzések (pl. az Elmegyek, elmegyek... kezdetű népdal) során könnyen meggyőződhetünk róla, hogy különösen a lírai alkotások nyelvében az egyes szavak mást is, többet is jelentenek, mint a szigorúan vett szótári jelentésük. A szavak képszerűen viselkednek még akkor is, ha nem tagjai valamelyik szóképnek. A művészi nyelvhasználatnak ez a sajátossága kitágíthatja, megsokszorozhatja a költői szöveg jelentését: egy-egy költemény, lírai alkotás mindig többet jelent, többet sejtet, sugall, mint a benne előforduló szavak elsődleges jelentésének összege. Így válik a művészi nyelv olyan bonyolult lelki tartalmak kifejezésére is alkalmassá, amelyeket a köznyelv egyszerűen képtelen közölni. Ezért szokták mondani, hogy az irodalom, a költészet a kimondhatatlan kimondása, a megfogalmazhatatlan megfogalmazása.

A nem lírai szövegek (pl. a novellák, regények) általában oldottabbak, a köznapi beszédhez közelebb álló formákat használnak. Az áttételes jelleg azonban itt is érvényesül, legfeljebb a nagyobb egységek vagy az egész szöveg (s nem az egyes szavak, szókapcsolatok) hordozzák a többletjelentést. Bármilyen érdekes egy-egy novella története, vagy akármilyen izgalmas is egy regény cselekménye, a művész sohasem egy történettel akar bennünket megismertetni, hanem az abból levonható, szövegen túli tanulságokat, következtetéseket kívánja az olvasó lelkére kötni. – Ha pl. egy állatmesében a gonosz farkas megvádolja az ártatlan bárányt, nyilvánvaló, hogy az állatok beszélgetése nem szó szerint értendő, s az egész történet azt "példázza", hogy a hatalmukkal visszaélő, erőszakos emberek koholt ürügyekkel miként teszik tönkre a kiszolgáltatott erőtlent.