Pieter Bruegel: Daidalosz és Ikarosz Daidalosz és Ikarosz

Daidalosz, az athéni ezermester, féltékenységből megölte unokaöccsét és tanítványát, Talószt, a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Ezért halálra ítélték, de ő Krétába menekült, és itt Minósz király szolgálatába állott. Mikor Minósz feleségének, Pasziphaénak [paszifaé] félig bika alakú gyermeke született, a Minótaurosz, Daidalosz építette számára a labürinthoszt. De Minósz azután sem engedte el maga mellől.
Daidalosz megunta már Krétát és a hosszú számkivetést, és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját.
– A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll – gondolta magában –, meneküljünk arra. Mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt Minósz.
Mondta és elmerült a még ismeretlen művészetbe, és megújította a természetet. Tollakat rakott egymás mellé, a legkisebb után egyre nagyobbakat, majd a legnagyobbat egyre kisebbre váltva, mintha halmon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagyságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a közepén lenfonállal fűzte őket össze, alul viasszal kötötte meg, s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikarosz, s nem tudta, hogy saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal majd a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játékával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.
Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét, és függve maradt a meglebegtetett levegőben. Kitanította gyermekét is: – Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el a tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze. A középen haladj, nem kell a csillagokat sem vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz.
S megmutatta, hogy kell repülni, és a fiú vállaihoz illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált, és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos öreg arcát, és remegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyain felemelkedve, ő repült elöl, és aggódott útitársáért, mint a madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána, és tanítgatta a vészt hozó, művészetre, s mozgatta a saját szárnyait, és hátra-hátranézett fiára.
Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, vagy egy pásztorember, botjára támaszkodva, vagy egy szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket.
S már bal felől Héra szigete, Szamosz, és Délosz és Parosz mind elmaradtak, jobbra Lebinthosz volt, és a mézben gazdag Kalürnné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét, és az ég felé vágyódva magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyait elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelte a kék víz, amelyet aztán róla neveztek el Ikaroszi-tengernek.
A szerencsétlen apa – de már nem is apa – utána kiáltott:
– Ikarosz! Ikarosz! Hol vagy? Merre keresselek? Ikarosz! –ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett, és elátkozta saját művészetét, és fia holttestét átadta a sírnak. Ahol eltemette, Ikarosztól kapott nevet a vidék.
(Trencsényi-Waldapfel Imre nyomán)

A göröghősmondák(hérosz-történetek) ismert és sokak által feldolgozott témájával találkozunk ebben a szomorú és mégis felemelő elbeszélésben.

Az athéni Daidalosz fiával, Ikarosszal együtt fogolyként volt bezárva a labirintusba, ahonnan csak úgy bírt megszabadulni, hogy szárnyakat készített tollakból és viaszból, s ezzel feltalálta a repülést. Ikarosz túlságosan közel került a naphoz, amelynek forrósága megolvasztotta a tollakat összetartó viaszt, ezért lezuhant. Csak apja menekült meg a rabságból.

Többféleképpen is értelmezhetjük ezt a mitológiai történetet. - A görögök felfedezték az embert, csodálták szépségét (lásd a szobrokat!), erejét, értelmét, alkotóképességét; ezért tisztelték az ezermester Daidaloszt is. De az ember korlátait is figyelembe vették: a mondában a lenti világ, a rabság ugyanolyan veszélyes helyzet volt, mint a repülés a magasságban, s csak az maradhatott életben, aki a két léthelyzet között kereste a menekülés útját. Ikarosz a szárnyakban, a repülésben önfeledten, játékosan gyönyörködő ifjú ember jelképe, aki tapasztalatok híján is vállalja a veszélyt – pusztán a szárnyalás öröméért –, s ezért életével fizet. Daidalosz, a mértéktartó bölcs célba jut csodálatos találmányával, de ennek súlyos következménye fia halála. – A technikai haladás az emberi lelemény és tudás diadala, ám ennek a tudásnak mindenkor megvannak az áldozatai is. A történetben Ikarosz halálos zuhanása a haladásért fizetendő ár.

Görög hősők: A görög nevek latinos alakja: Daedalus, Icarus; kiejtése: dédalusz és Íkarusz.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Daidalosz és Ikarosz, Móra Kiadó, Bp., 1976 (In: Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék).