Fáy: A róka és a nyúl

A róka friss havon bengézni indult ki a síkra. – Hová, hová szomszéd? – így szólítja meg egy bokorból a nyulacska. – Majd a vadász ebei friss nyomaidon könnyen reád akadnak; jobb, ha bátor fekvésedben vesztegelsz. – Gondolod?! – felel gúnyolódva a megintett. – Mikor fordult meg a világ, hogy gyáva nyúl osztogasson tanácsokat az okos rókának? – Elment – de nem sokára véresen függött a gondatlan a vadász tarisznyáján. – Az okos – így sóhajt a kis nyulacska –, ha bukik, nagyot bukik, s rendszerint nyakát töri!

Aiszóposz: A teknős és a nyúl

A teknős és a nyúl versengett egymással, hogy melyikük gyorsabb. Kitűzték a célt, és elkezdődött a versenyfutás. A nyúl bízott természetes gyorsaságában, elhanyagolta hát a futást, leheveredett az út mellé, és elaludt. A teknős viszont nem felejtette el nehézkességét, nem hagyta abba a futást, s így megelőzte az alvó nyulat, és elnyerte a győzelmi versenydíjat.

A mese bizonyítja, hogy a hanyag természetet sokszor legyőzi az igyekezet.

Aiszóposz: A farkasok és a bárányok

A farkasok fenték a fogukat egy juhnyájra, de nem tudták hatalmukba keríteni őket, mert a kutyák őrködtek fölöttük. Ezért elhatározták, hogy csellel érik el céljukat. El is küldték követeiket, és kérték a juhokat, hogy adják ki nekik a kutyákat. Azzal érveltek, hogy azok az okai az ellenséges viszonynak, és ha kezükbe adják őket, azután már béke lesz a két fél között. A juhok nem látták előre a jövőt, és kiadták a kutyákat. A farkasok pedig, miután azok már hatalmukban voltak, a védtelenül maradt nyájat könnyűszerrel elpusztították.

Ugyanígy azok a városok, amelyek vezetőiket könnyen elárulják, maguk is könnyen az ellenség kezébe kerülnek.

Aiszóposz: A holló és a róka

A holló húst lopott, és egy fára telepedett vele. A róka meglátta ezt, és meg akarta kaparintani a húst. Odaállt hát, és dicsérni kezdte a hollót, hogy milyen nagy és szép; kijelentette, hogy leginkább őt illeti meg a királyság a madarak között, és ez biztosan sikerülne is, ha még hangja is lenne. Az meg akarta mutatni, hogy hangja is van, hatalmasat károgott, s közben kiejtette a húst a csőréből. A róka odafutott, elragadta a húst, és így szólt:

„Nos, holló, ha eszed is volna, nem akarnál mindenki fölött uralkodni.”

A mese illik az esztelen emberre.

Aiszóposz: A hangya és a tücsök

Hideg tél volt, és vihar zúdult le az Olümposzról. De a hangya sok gabonát hordott össze még aratás idején, és elraktározta a házában. A tücsök meg egy lyukba bújt, s majd meghalt az éhségtől és a nagy hidegtől sanyargatva. A hangyához könyörgött hát: adjon neki az élelemből, hadd egyen egy kis búzát, s ő is életben maradna. A hangya viszont így szólt hozzá: „Hát hol voltál a nyáron? Miért nem gyűjtöttél élelmet az aratáskor?” „Énekeltem és gyönyörködtettem a vándorokat” – felelte a tücsök. A hangya nagy nevetéssel felelte erre: „Hát akkor télen meg táncolj.”

A mese arra tanít bennünket, hogy mi sem való előbbre; mint gondoskodni a betevő falatról, és nem henyélni.

Aiszóposz: A róka és az egér

A róka a felfuttatott szőlőn érett fürtöket látott, és szerette volna megenni, de nem sikerült elérnie. Az egér ezt látva mosolygott rajta, és így szólt: „Semmit sem ehetsz.” A róka nem akart szégyenben maradni az egér előtt, és ezért így szólt: „Mert még éretlenek.”

A mese a hitvány és jó szóra nem hallgató embereket szégyeníti meg.

Aiszóposz: A róka és a majom

A róka és a majom együtt vándoroltak, és közben az előkelőségről vitatkoztak. Mindketten sokat beszéltek már, mikor elértek egy temetőhöz. A majom odatekintett, és felsóhajtott. Mikor a róka ennek okát kérdezte, a majom a síremlékekre mutatott, és így szólt: „Hát hogy ne jajgatnék, mikor őseim szabadon bocsátottjainak és rabszolgáinak síroszlopait látom?” A róka így felelt erre: „Hazudj csak, amennyit akarsz, hiszen ezek közül úgysem kél fel senki, hogy megcáfoljon téged.”

Így az emberek között is a hazudozók akkor kérkednek leginkább, amikor nincs, aki megcáfolja őket.

Aiszóposz: A róka és az oroszlán

A róka sohasem látta az oroszlánt. Mikor azután véletlenül szembetalálkozott vele, első látásra annyira megijedt tőle, hogy kis híján belehalt. Második találkozásuk alkalmával is megijedt ugyan, de már nem annyira, mint legelőször. Mikor pedig harmadszor is látta, annyira nekibátorodott, hogy oda is ment hozzá elbeszélgetni vele.

A mese bizonyítja, hogy a szokás a félelmetes dolgokat is megszelídíti.

Aiszóposz: A róka és a kecskebak

A róka beleesett egy kútba, és kénytelen-kelletlen lenn maradt, mivel képtelen volt felmászni. Amikor a kecskebak a szomjúságtól hajtva ugyanahhoz a kúthoz jött, meglátta őt, és megkérdezte, jó-e a víz. A róka balesetét szépítgetve hosszasan dicsérte a vizet, elmondta, milyen jó, és biztatta a kecskét, hogy jöjjön le ő is. Az meg, hogy láthassa a vizet, és szomját is olthassa, meggondolatlanul leugrott. Mikor azután a rókával együtt a kijutás után kezdtek nézni, a róka kijelentette, hogy valami hasznosat gondolt ki mindkettőjük javára. „Ha te – mondotta – a falhoz támasztod első lábaidat, és lehajtod a szarvaidat, én a hátadon felfutok, és utána téged is kihúzlak.” A kecske készségesen engedelmeskedett ennek a második javaslatnak is. A róka a lábáról a hátára ugrott, majd a szarvaira támaszkodva feljutott a kút szájához, és már távozott is. Mikor pedig a kecske szidni kezdte, amiért megszegte megállapodásukat, a róka visszafordult, s csak ennyit mondott: „Barátom, ha annyi eszed volna, amennyi szőr van a szakálladban, nem mentél volna le, mielőtt a feljövetel lehetőségét meg nem vizsgáltad.”

Így az okos embereknek is előbb a dolgok kimenetelét kell megvizsgálni, és csak azután belefogniuk.

Aiszóposz: A csalogány és a sólyom

A csalogány egy magas fán ült, s szokása szerint énekelgetett. A sólyom, amely éppen megéhezett, meglátta, lecsapott rá, és megragadta. A pusztulás előtt álló csalogány kérte őt, hogy eressze el, s erősítgette, hogy úgysem lakik jól vele a sólyom, ha tehát éhes, nagyobb madarak után kell vetnie magát. De a sólyom félbeszakította: „Igazán bolond lennék, ha elereszteném azt, ami a karmaim közé került, és azt kergetném, amit még nem is látok.”

A mese azt bizonyítja, hogy ugyanilyen esztelenek azok az emberek is, akik többet remélnek az elérhetőnél, s a kezük közt lévő dolgokat elszalasztják.

Aiszóposz: A sas és a róka

A sas és a róka barátságot fogadtak egymásnak, és elhatározták, hogy egymás közelében fognak lakni. Úgy tartották ugyanis, hogy az együtt lakás megerősíti a barátságot. A sas egy magas fára telepedett, s ott költötte ki fiókáit, a róka pedig az alatta lévő bozótban kölykezett meg. Mikor azonban egyszer a róka kiment vadászni, a sas élelem híján leszállt a bozótba, és elragadva a rókakölykeket, fiókáival felfalta őket. Amint a róka megérkezett, és látta, hogy mi történt, kölykei pusztulása éppen úgy elkeserítette, mint az, hogy nem állhatott bosszút; földi állat létére ugyanis nem tudta üldözni a madarat. Ezért félreállt – mert csak ez marad meg a gyengék és tehetetlenek számára –, és megátkozta ellenségét. A sasnak azonban nemsokára meg kellett bűnhődnie a barátság meggyalázásáért. A mezőn ugyanis kecskét áldoztak, s lecsapott, és elragadott az oltárról egy még tüzes belső részt. Ahogy fészkébe vitte, hirtelen belekapott a szél, és a vékony és száraz gallyak lángra lobbantak. A fiókák, amelyeknek még nem nőtt ki a szárnyuk, megpörkölődtek, s a földre zuhantak. A róka pedig odafutott, és a sas szeme láttára mindet felfalta.

A mese bizonyítja, hogy a barátság megsértői, ha el is kerülik a megsértettek bosszúját, az isteni igazságszolgáltatás elől nem menekülhetnek.