1857-ben, a Bach-korszak idején írta Vajda Jánosis (1827—1897) A virrasztókcímű költeményét. Teljes allegória ez is, mivel mindvégig rejtve, "másról beszélve" fejti ki szomorú, elégikus gondolatait.

Vajda János: A virrasztók

Itt a nagy halott előttünk,

Kiterítve mereven.

A hideg, a téli éjben,

Csillagoltó sötétségben

Mi vagyunk még éberen.

A sirásban elfáradt már

Valamennyi jó rokon.

Talán mi se volnánk ébren,

Hanem mert a torban, éhen,

Rágódunk a csontokon.

A csontokon sem rágódnánk,

De hát – ez a kenyerünk.

Nem maradt ránk dús örökség;

Fizet minket a nemzetség,

Ha sirunk, énekelünk.

Már maholnap ez se kell majd.

"Elég volt a gyász, a dal.

Ami megholt, föl nem támad.

Haszontalan minden bánat! Haj rá étel, dal, ital!"

Ilyen szelet hallunk is már.

Ki legtöbbet örökölt,

Annak van a legjobb kedve;

Ott van a mult elfeledve,

És eladva az a föld,

Hol pihennek a nagy ősök,

Kik szerezték vérökön

Azt is amin ők mulatnak...

Idegenek jól aratnak

Vérben ázott térökön.

Ők alusznak szépen, mélyen;

Ébren már csak mi vagyunk.

Ők alusznak s nem álmodnak;

Mi virrasztunk ébren, haj csak

Ébren is mi – álmodunk.

Álmodunk mi hihetetlent.

El se merjük mondani.

A holt szeme félig nyitva;

Hátha meg nem volna halva,

S lehetne még valami...

A nagy tenger éjszakába

Ki-kinézünk olykoron.

Mert nem tudjuk, hány az óra,

Hallgatunk a kakasszóra

Merengünk egy csillagon

Jó reménnyel, vak reménnyel,

Hogy ha megvirradna már

De a hajnal csak nem pirkad,

S amit látunk, az se csillag:

Bolygó fény, vagy fénybogár!

És csak oly csöndes ne volna!

De ez úgy fojt, úgy ijeszt…

Dalunk is már egyre fárad,

Alig ad még bátorságot...

Égen földön semmi nesz...

Szempillánk is csuklik immár…

S ha az álom elnyomott,

S mi is alszunk boldog Isten!

Akkor aztán késő minden -

Mozdulhat a tetszhalott!...

1857

A részletesen kifejtett képsor, metafora egy régi falusi népszokást mutat be: a halotti tort (a halott emlékére, tiszteletére rendezett lakomát) és vele együtt a halott siratást (-virrasztást). – A felravatalozott holttest mellett "hivatásos", fizetett halott siratók virrasztanak, énekelnek. Bóbiskolva várják az idő múlását, a hajnal közeledtét, s aggódva figyelik az esetleges tetszhalott mozdulatait. A vendégek – a rokonok, az örökösök – ezalatt mulatozás közben már-már szeretnének túllenni a gyászon, az egész temetésen. (A tetszhalál állapota a 19. században sokakat rettegésben tartott: attól féltek, hogy talán élve temetik el őket; irodalmi példák sora bizonyítja ezt.)

A virrasztók egyike többes szám első személyben "beszéli el", monologikus formában, a többiek nevében is a maga gondolatait, érzéseit. A rejtett értelemre sehol sem utal a szöveg, mégis mindenki megértette abban a korban, hogy "a nagy halott" a háborús vereség utáni magyar nemzet, a virrasztók pedig a költők. Ők még emlékeznek a forradalom és a szabadságharc eszméire, örökségére. Keserű öngúny szólal meg abban, hogy sirató virrasztásukat fizetségért teszik, hiszen "ez a kenyerük". Felháborodás és indulatos vád illeti viszont a múltról már tudni sem akaró, "jó rokonokat", az örökösöket. A virrasztó éber álmodásában az a bizonytalan remény pislákol, hogy a haza, a "holt" " hátha meg nem volna halva", azaz a nemzet csupán tetszhalott. Az elnyomatás "csillagoltó sötétségében" a nemzethalállal szembenéző költők tudatukban vannak saját felelősségüknek: ha megtagadják hivatásukat, ha nem lesznek rendületlen hívei a hazának, nem lehetséges semmiféle feltámadás, újjászületés.