Tompa Mihály keserű kétségbeesését 1850-ben még nyíltan fejezte ki A gólyáhozcímű költeményében. Meg is hurcolták érte. – Olvassátok el és értelmezzétek ezt az önmarcangoló, zokogó elégiát.

Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ,

S te újra itt vagy, jó gólyamadár!

Az ócska fészket megigazgatod,

Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak

Csalárd napsúgár és siró patak;

Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,

Az élet fagyva van s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;

Ne menj a tóba, vértől áradott;

Toronytetőkön nézvén nyughelyet:

Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb ha elhurcolkodol. -

De melyiken tudsz fészket rakni, hol

Kétségb'esést ne hallanál alól

S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár,

Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.

Neked két hazát adott végzeted;

Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol

A bújdosókkal ha találkozol:

Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,

Mind oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borúl,

Kik élünk, járunk búsan, szótlanúl;

Van aki felkel és sirván, megyen

Uj hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,

Szüle nem zokog holt magzat felett,

A vén lelke örömmel eltelik

Hogy nem kell már élni sok ideig.

Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk!

Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:

A kidűlt fában őrlő szú lakik…

A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad…

Mégis, ne szójon erről ajakad,

Nehogy, ki távol sír e nemzeten:

Megútálni is kénytelen legyen!

1850