Tompa Mihály: A madár, fiaihoz

Lírai allegóriaTompa Mihály(1817—1868) híres költeménye, A madár, fiaihoz. 1852-ben, a szabadságharc leverése utáni önkényuralom idején írta ezt a versét, s valódi gondolatait csak rejtve, allegorikus formában közölhette.

Tompa Mihály: A madár, fiaihoz

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig űltök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?!

Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő

A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;

S ti hallgattok? elkészűltök innen?

Itthagynátok bús anyátokat?!

Más berekben máskép szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek'...

Puszta bár, az otthonos vidéknek,

Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirul;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld újra felvirul.

Dalotokra könnyebben derűl fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesítvén:

Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyü szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt járjatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte:

Ugy tennétek, mint az emberek?

Itthagynátok, idegent cserélve...

- Fiaim, csak énekeljetek!

1852

Tompa művének is két jelentése van. A kép szerinti értelmezésa következő. A madáranya arra kéri, buzdítja csüggedt fiókáit, hogy ne hallgassanak némán, hanem énekeljenek továbbra is. Ha víg énekre nincs már kedvük, erejük, legyen a dal fájdalmas, merengő! Igaz, hogy nagy vihar dúlta fel a hegyekben otthonukat, mégse hagyják el anyjukat, ősi fészküket! Ne menjenek idegen hazába, hiszen ott senki sem érti szavukat! Ne tegyenek úgy, mint az emberek! A négyszer elhangzó refrénben sűrűsödik össze – ismételten – a lelkesítő ösztönzés lényege: "Fiaim, csak énekeljetek!" Daloljanak a múlt szép emlékeiről, zengjenek a jövő reményeiről, így édesítsék, enyhítsék "a jelennek búját".

A részletezett képsor mélyén "elrejtett" gondolat könnyen kibontható, "megfejthető". A fiait éneklésre biztató madár maga a versben megszólaló költő vagy egy idősebb poéta. A néma, csüggedt madarak a megfélemlített, hallgató magyar költőkkel azonosulnak. A nagy vihar, mely "összevissza tépte" a feldúlt berekben az ősi fészket, egyértelmű utalás az 1848–49-es szabadságharc elbukására és az idegen hatalom megtorlására. A költőknek mégis kötelességük az ének, a versírás még ilyen tragikus körülmények között is. Ha víg énekre nincs már lehetőségük, írjanak – szól a buzdítás – fájdalmas elégiákat, írjanak a múlt szebb emlékeiről, a jövő derűsebb kilátásairól, hogy legalább enyhítsék a jelen leverő hangulatát. Csak egyet ne tegyenek: ne hagyják itt a hazát, ne meneküljenek idegen földre! Ott meg kellene tagadniuk hivatásukat, nem lehetnének költők, hiszen senki sem értené a nyelvüket. – Tompa Mihály szép költeménye ugyanarra a magatartásra szólít fel, ugyanarra mozgósít, amire a Szózat: a hazához való "rendületlen" hűségre.

Tompa Mihály (1817—1868) Petőfi Sándor és Arany János mellett a népi-nemzeti költészet jelentős alakja. Nehéz gyermekkora volt, szüleit korán elvesztette. Tanárai segítségével és házitanítóskodással szerzett fizetséggel tudta elvégezni tanulmányait. Vidéki református lelkészként élte életét, az elszigeteltség fájdalmát csak megjelenő költeményeinek sikere és költőtársainak (Petőfi, Arany) barátsága enyhítette.

A költők közül az önkényuralom korában ő volt a nemzet vigasztalója. Allegóriáival igyekezett a megbénult költészetet felrázni.

Sőtér István: Tompa allegóriái és ódái, Akadémiai Kiadó, Bp., 1963 (In:Sőtér István:Nemzet és haladás)