Metaforából származó szókép. (Eredetileg, a régi görögöknél, a felismerést lehetővé tevő, sokszor titkos jel volt.) A szimbólum valamely gondolati tartalom (eszme, érzés, elvont fogalom vagy egész gondolatsor stb.) érzéki jele. A költői nyelv egyik legnagyobb hatású kifejező eszköze. Nemcsak helyettesíti a kifejezendő gondolattartalmat, hanem vele kapcsolatban egész gondolatsort, különböző érzéseket, hangulatot, bonyolult lelki tartalmat képes felidézni. Ezek megfejtése gyakran nem könnyű. A jelkép alapulhat hasonlóságon és érintkezésen. Hasonlóság révén vált szimbólummá például a gyűrű. A gyűrűnek ugyanis, hasonlóan az örökkévalósághoz, nincs eleje és vége, ezért először az örökkévalóság, majd a házastársi hűség jelképe lett. A lánc viszont érintkezés (ok–okozati kapcsolat) révén lett a rabság jelképe, a rabokat ugyanis megláncolták.
(a kiemelt szavakat hangsúlyozni kell, ezek a szimbólumok)

Az alkotmány rózsája a tiétek,
Töviseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

(Petőfi Sándor: A nép nevében)

Egyik kezében ekeszarva,
Másik kezében kard,
Így látni a szegény jó népet,

(Petőfi Sándor: A nép)

tűz
te gyönyörű
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

(Nagy László: Tűz)

Zászló

Galamb

Szív