Uralkodott valaha régen Perzsiában egy hatalmas király. Három lánya volt és egy fia; a lányok szépek voltak, mint a virág, s a fiú holdnál fényesebb dalia.
Történt egyszer, hogy a király udvarába három bölcs érkezett, ajándékot vittek a királynak; az egyik egy aranypávát, a másik egy rézkürtöt, a harmadik egy ébenfából faragott lovat. Kérdezte a király, mire jók ezek a dolgok..

• Uram királyom - mondta az első bölcs -, ennek a pávának az a haszna, hogy

ha a nappal vagy az éjszaka egy-egy órája elmúlik, rikácsol egyet, és a szárnyát
verdesi.

• Uram királyom - mondta a második -, ez a kürt, ha kiteszed a város kapujába, magától megszólal, amikor az ellenség akar a városba lopakodni.
• Uram királyom - mondta a harmadik -, ez a ló lovasát a világ minden országába szélnél sebesebben el tudja vinni.
• Jól van - mondta a király. - Kipróbáljuk, igazat beszéltek-e ajándékaitokról.

Ha igen, megkapjátok jutalmatokat.
A két első bölcs szép fiatalember volt, a harmadik vénséges vén, a két első szép sudár dalia, a harmadik rút, mint az éjszaka.
Kipróbálták a pávát; a próba sikerült, és az ifjú bölcs megkapta érte, amit kért: a király legnagyobbik lányát.
Kipróbálták a kürtöt; a próba sikerült, és az ifjú bölcs megkapta, amit kért: a király középső lányát.
A harmadik bölcs a király legkisebb lányát kérte.

• Előbb kipróbáljuk a lovadat - mondta a király.

De mielőtt a próba megtörténhetett volna, a legkisebbik királylány kilesett a függöny mögül, meglátta a rút vénséget, s arra a gondolatra, hogy még utóbb ehhez adják feleségül, keserves sírásra fakadt, zokogva futott testvéréhez, a királyfihoz.

• Jaj, édes testvérem, egy gonosz vénséghez akarnak hozzáadni, én inkább el

emésztem magam, de nem leszek a felesége!

• Sose búsulj, húgocskám - vigasztalta a királyfi. - Majd én elintézem ezt a

dolgot.
Azzal atyjaura, a fölséges király elé lépett, és azt mondta:

• Ej, édes jó apám, csak nem akarod hozzáadni ehhez a csúfsághoz a világ

szép lányodat?
A király hallgatott, a bölcs a szakáilát rángatta mérgében, a királyfi pedig azt mondta:

• A lovat azért kipróbálnám.

Fölpattant rá, de az ébenfa paripa meg se mozdult. Nagy nevetés támadt. A bölcs dühös pillantást vetett a csúfolódókra, és a lóhoz lépett, rámutatott a ló nyakán egy csavarra.

• Forgasd meg! - mondta a királyfinak.

A királyfi jól megforgatta; a paripa megmozdult, hajlott egyet jobbra, hajlott egyet balra, aztán hirtelen a levegőbe emelkedett, egyre magasabbra, föl a felhők fölé, szinte az égig.
A királyfi jól megkapaszkodott a ló nyakában, s ahogy suhantak fölfelé, azt gondolta:
„Ez a gonosz bölcs így áll bosszút rajtam, amiért nem engedtem, hogy hozzáadják a húgomat."
De akármilyen magasan szálltak is, nem vesztette el a bátorságát; jól megnézte a lovat, s jobb felől gombot vett észre az oldalán. Megnézte a másik oldalát: ott is volt egy ugyanolyan gomb. A királyfi megcsavarta a jobb felől lévő gombot: a paripa még sebesebben kezdett szállni, és még magasabbra. Erre a királyfi gyorsan megcsavarta a bal felőli gombot: a paripa ereszkedni kezdett. így a királyfi kitanulta, hogyan kell bánni a paripával, és most már egy csöppet sem félt.
„Körülnézek egy kicsit a föld fölött - mondta magában -, aztán, ha eluntam, visszatérek atyám, a perzsa király udvarába."
Szállt erdők-mezők, folyók és tavak fölött; időnként fölemelkedett a felhők fölé, időnként olyan mélyre ereszkedett, hogy szinte súrolta az erdők lombját. Már éppen azon tűnődött, hogy visszafordul, amikor gyönyörű várost pillantott meg alant, a messzeségben. Föléje kormányozta a lovát, nagy körökben keringett fölötte, azt nézte, hol találhatna magának biztonságos szállást, mert már erősen al-konyodott. A város közepén, pompás kertben csodálatos kastély állt; gondolta, leszáll annak a tetőteraszára, s aztán elhal ott valahol a terasz zugában. Megcsavarta a bal oldali gombot, s a ló szép lassan leszállt vele a tetőre.
A királyfi várakozott egy ideig a teraszon; azt várta, hogy egészen besötétedjék, és mindenki aludni térjen. Akkor óvatosan elindult, kikémlelni a kastélyt, és valami ennivalót keresni, mert amióta atyja udvarát elhagyta, még egyetlen falatot sem evett.
Lement a lépcsőn, márvánnyal kirakott, rózsákkal befuttatott udvarba jutott, onnét a gyönyörűen festett folyosókra, tágas és díszes termekbe, de sehol egy teremtett lelket sem látott.
„Annyi baj legyen! - gondolta. - Itt meghúzódom a pamlagon, alszom egyet, s hajnalban útra kelek, hazafelé."
Ahogy így töprengett, a folyosó végében mintha valami imbolygó világosság rezdült volna. Egy függöny mögé bújt, onnét láthatta, hogy egy csapat lány közeleg, s annak a csapat lánynak a közepén egy valamennyi társánál sokkal szebb, tündérszép, sudár hajadon, mögötte pedig kivont, magasba emelt karddal egy óriási termetű testőr.
A királyfi is kivonta kardját, s amikor a csapat a közelébe ért, előugrott a függöny mögül, kiütötte a kardot a meglepett testőr kezéből, és a szépséges leányzó előtt termett. Ez a leányzó pedig nem volt más, mint az ottani királynak a lánya; apja építtette neki ezt a kastélyt, hogy legyen hol sétálgatnia és játszadoznia, ha elunja magát a királyi palotában. S a királylány időnként el is látogatott ide rabnőivel, sétálgatni, játszadozni. Ilyenkor mindig ez az óriás testőr kísérte; ezt adta mellé az apja, hogy vigyázzon rá, mert a szeme világánál jobban féltette egyetlen lányát.
A királylány, ahogy az elébe álló holdszép ifjút meglátta, fölkiáltott:

• Ó, hát téged utasított el édesapám, azzal, hogy csúf vagy? Soha életemben

nem láttam még ilyen szépséges ifjút!
A rabnők bólintottak, és suttogásukból a királyfi megtudta, hogy aznap kérő érkezett az udvarba, egy Indiából való királyfi, de a király oda se engedte a lánya színe elé, hanem azon nyomban kereken elutasította, mert igen rútnak találta. De volt egy rabnő, aki látta az indiai királyfit, ez most megszólalt, azt mondta:

• Szépséges úrnőm, ez nem a te elutasított kérőd, mert az valóban rút volt, ez azonban szép, mint a szépséges hold az égen.

A királykisasszonynak nagyon tetszett a gyönyörű vitéz; félrevonult vele a szomszédos terembe, ott letelepedtek egy pamlagra, és beszélgetni kezdtek. A testőr, amikor látta, hogy az ifjú már nem ügyel rá, azt gondolta:
„Nem tehetek ellene semmit, mert elvette a kardomat; szaladok, és elmondok mindent a királynak."
Szaladt, és elmondott mindent a királynak. Az éktelen haragra gerjedt, s azzal fenyegette a testőrt, hogy azonnal fejét véteti, amiért nem vigyázott a lányára úgy, ahogyan kellett volna.

• Fejemet vétetheted, uram - mondta a testőr -, de azzal nem segítesz a dol

gon; inkább siess a kastélyba, hátha még megmentheted a lányodat.
A király megfogadta a tanácsot, sietett a kastélyba, ott lelte az ifjút meg a lányát, illedelmes beszélgetésben. Ismét elborította a harag, kardot rántott, és az ifjúra akart rohanni.

• Ez az apád? - kérdezte a királyfi a királykisasszonytól.
• Ez - felelte a királykisasszony.

Az ifjú fölpattant a pamlagról, magasba emelte a kardját, és hatalmas szóval rá-rivallt a királyra:

• Megállj, ha kedves az életed!

A király meghökkent, hüvelyébe dugta a kardját.

• Felelj nekem ifjú: ember vagy-e vagy dzsinn? - kérdezte.
• Szerencséd, hogy ennek a szépséges leányzónak az édesapja vagy - felelte az ifjú -, különben itt helyben fölnégyeinélek, amiért engem, a perzsa király fiát és örökösét, ördögi szellemnek nézel!

A király megszeppent, s egyszeriben barátságosabb lett. Melléjük ült a pamlag-ra, hajnalig hármasban elbeszélgettek egymással; akkor a király azt mondta:

• El kell döntenünk egymás közt ezt a dolgot, mert akárhogy veszem is, sérelem ért, betörtél a lányom kastélyába, és ezért elégtételt kell vennem rajtad. Lássuk hát, mit tegyünk. S aztán, ha ezt elintéztük, beszélhetünk arról, hogy megkéred a lányom kezét. Addig azonban nem, mert első a becsületem.
• így is van rendjén - felelte a királyfi. - Azt ajánlom hát neked: vagy vívjunk meg mi egymással ketten, s amelyikünk életben marad, azé az ország és az igazság; vagy pedig vezényeld ellenem a seregedet, és én egyedül állok ki ellene.

A király azt felelte:

• Annak, hogy mi lemészároljuk egymást, semmi értelmét nem látom; akármelyikünk győz, csak gyász származnék belőle a lányomra: vagy az apját vesztené el, vagy azt, akit a szívében megszeretett. Ezért válasszuk a második megoldást:

vívj meg a seregemmel.

• De előbb tudnom kell, hány ember a hadsereged.
• Negyvenezer lovas - felelte a király.
• Rendben van - mondta a királyfi.

A király nyomban üzent a vezírnek, a vezír a csapatok parancsnokainak, s mire a nap fölszállt a kastély fölé, ott állt a város mellett a mezőn fölsorakozva a mérhetetlen királyi sereg. A királyfinak pedig pompásan fölnyergeit mént vezetett elő a király, hogy arra üljön, azon vívjon meg a seregével. A királyfi azonban így szólt:

• Ilyen viadalra jobb az olyan ló, amelyiknek ismerjük a természetét. Ezért én is inkább a saját lovamon indulok harcba.
• De hiszen nincs is lovad! - mondta a király.
• Miért ne lenne? - kérdezte a királyfi. - Fönt van a tetőteraszon.

A király eddig is gyanakodott, hogy az ifjúnak nincs egészen rendben az elméje, mert sok vitézt látott már életében, de olyat még soha, aki egymaga egész hadsereg ellen kiállt volna. Most, hogy a királyfi válaszát meghallotta, már nem is gyanakodott; már biztos volt benne, hogy elmeháborodottal áll szemben. Hogy kerülne egy ló a ház tetejére? Ilyet még sosem hallott! De azért felküldte szolgáit, nézzenek körül, hozzák le azt a bizonyos nem létező lovat.
Hát a ló persze létezett, csakhogy fából volt. A szolgák, amint megpillantották, nagyot kacagtak; vállukra emelték, és óvatosan levitték; ott az udvaron letették a király elébe.
A királynak tetszett a szépen faragott, ébenfából való, elefántcsont berakásokkal ékes paripa; azt hitte, valami játékszer, és most már hagyta, hadd történjék minden a királyfi akarata szerint; legalább jót mulatnak - gondolta.
A királyfi pedig kivitte az ébenfa lovat a harcmezőre.

• Ezek a hadsorok menjenek egy kicsit hátrább - mondta -, hogy legyen nekifutása a lovamnak.

A hadsereg kissé hátrább igazodott, a királyfi pedig fölült a lovára, és várta a jelet a kezdésre. Abban a pillanatban, amint megfútták a harsonákat, és a lovas vitézek kardot rántottak, meg előreszegezték dárdájukat, a királyfi megcsavarta a ló nyakán a csavart. A paripa ingott egyet jobbra, ingott egyet balra, megtelt levegővel, és a magasba emelkedett.

• Hé, hé! - kiáltozott a király. - Fogjátok meg!
• Uram királyom, hogy foghatnánk meg, mikor fönt jár a levegőben?! - felelte

a vezír. - Furfangos varázsló ez, örülj neki, hogy megszabadultál tőle.
A király örült is, hanem a lánya, aki szívből megszerette a királyfit, gyászba borult, és többé se enni, se inni nem volt hajlandó.
A királyfi pedig hazarepült az ébenfa paripán, és jelentkezett édesapjánál. Elmondta, hol járt, mit látott, s a király nagy örömében, hogy megkerült a fia, kiengedte az ébenfa paripát ajándékozó bölcset a börtönből, ahová a királyfi eltűnése után bezáratta.

• Azt mondom neked, édes fiam - mondta a király -, örvendezzünk, hogy ismét együtt vagyunk, és rá se nézz többé arra az ördöngös ébenfa lóra.

A királyfit azonban emésztette a szerelem; egy napig, kettőig kibírta, hanem a harmadikon azt gondolta:
„Megszakad a szívem, ha nem látom viszont abban a messzi városban azt a tündérszép királykisasszonyt."
Fölült az ébenfa lóra, megcsavarta a gombot, magasba emelkedett, és repült nyílegyenesen, sebesen a messzi városba, Szánába4. Ott leereszkedett a tetőteraszra, bement a kastélyba, hosszas bolyongás után az egyik teremben megtalálta a királylányt. Az a nyakába borult:

• Ó, drága kedvesem, csakhogy itt vagy! Amióta eltávoztál, se nem ettem, se nem ittam, csak könnyemet ontottam, és utánad sóvárogtam.
• Gyere velem országomba és birodalmamba, édesapám udvarába - mondta

a királyfi -, hogy soha többé el ne váljunk egymástól.

• Megyek - mondta a királylány, s egyszeriben mosolyogni kezdett -, megyek

boldogan, ahová akarod, mert az én életem ott van, ahol te vagy.
A királyfi fölvezette a királylányt a tetőteraszra, maga elé ültette az ébenfa paripára, magához is kötözte, aztán fölemelkedtek a levegőbe, szálltak a folyók és tavak, hegyek és völgyek fölött, míg a perzsa király fővárosába nem értek. Ott, a főváros szélén a királyfi egy kertben ereszkedett le, bevezette a királylányt a kerti lakba, és így szólt hozzá:

• Kérlek, kedvesem, maradj itt, és várj egy kicsit; bemegyek a városba, jelentem atyámnak, hogy megérkeztünk, és megkérem, készítsen hamar illő lakosztályt neked a palotában. A paripánkat pedig itt hagyom az ajtó előtt, semmi gondod ne legyen vele, csak időnként tartsd szemmel.

Elment, a királylány meg ült bent a kerti lakban, és várta. Az ajtót nyitva hagyták, hogy szemmel tarthassa az ébenfa paripát.
A bölcs pedig, akit a király szabadon engedett a királyfi szerencsés hazatérte után, udvari szolgálatba állt, ő lett a király fűszerszámos készletének főintézője, s azzal töltötte idejét, hogy mindenféle étkek ízesítésére meg orvoslásra való füveket és virágokat gyűjtött a környéken. Most is ilyen gyűjtő körúton volt éppen abban a kertben, ahol a királyfi a szánai királykisasszonnyal földre szállott. Szedte a bölcs egyre-másra a füveket, s egyszer csak fölfigyelt, mert különös, édességes illatszer illatát érezte. Ezt az illatszert Perzsiában nem használták, ezzel a bölcs hosszú vándorlásai során nem találkozott másutt, mint a messzi Jemen5 országában, Jemen ország fővárosában, Szánéban. Elindult hát arrafelé, ahonnét az illat áradt, mert rögtön sejtette, hogy itt valami rendkívüli dolog lehet. Ment, ment a királykisasszony köntöséből áradó illat nyomán, és mikor a kerti lakhoz ért, nagyot dobbant a szíve, mert megpillantotta az ajtó előtt az ébenfa paripát s a nyitott ajtón át a szobában a szépséges szánai királykisasszonyt. Odament hozzá, és köszöntötte.

• Csak nem a kedvesem küldött, a holdszép királyfi? - kérdezte a királykisasszony.

A bölcs abban a minutában már készen is volt gonosz tervével. Most - gondolta -, most végre bosszút állhat a királyfin, aki nem engedte hozzá feleségül a perzsa király lányát. Annyi baj legyen, majd megszerzi magának ezt a másik királylányt!

• De bizony a királyfi küldött - felelte. - Mégpedig azzal a paranccsal, hogy mondjam meg neked: ülj lóra, és költözzél át egy másik kerti lakba, a város másik végében.
• Nem mondom, szebb követet is küldhetett volna - jegyezte meg a királykisasszony.

A bölcs mosolyogva simogatta a szakáilát.

• Látszik, hogy tapasztalatlan vagy a világ dolgaiban. Éppen azért küldött engem, mert vén és rút vagyok, és nincs mit féltenie tőlem. Most pedig elmondom neked az utat, merre kell menned.
• Mennék én - mondta a királykisasszony -, de hogyan menjek, mikor nem értek ehhez a lóhoz? Nem tudok én ezzel bánni.
• Sebaj! - mondta a bölcs. - Azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Ülj csak bátran a nyeregbe, én majd mögéd ülök, és kormányzom a lovat.

így is lett. A királykisasszony nyeregbe szállt, a bölcs mögéje kuporodott, aztán gyorsan odakötözte magához a királykisasszonyt, és máris fölemelkedtek a levegőbe. És most már hiába sikoltozott szegény királylány, onnét a magasból nem hallhatta meg a hangját senki, s ha hallották volna is, ugyan ki segíthetett volna rajta?
A bölcs pedig így szólt:

• Ne sikoltozzál, ne visongass, mert úgyis hiába. Ez a paripa az én művem, s

egy királykisasszonyt kellett volna kapnom érte. A királyfi miatt nem kaptam meg,
most hát szereztem egyet magamnak kárpótlásul, és így álltam bosszút rajta.
Légy bizalommal hozzám, és nem lesz semmi bajod; azt a nyalka mihasznát pedig verd ki a fejedből, mert úgysem láthatod soha többet.
Akkor már Görögország fölött jártak. Alattuk szép zöld rét húzódott, csillámló folyóvízzel; ott leszálltak megpihenni.
Aznap épp vadászatot tartott a görög király; ott lovagoltak el hazafelé a rét mellett. Meglátták a bölcset meg a királylányt, azonnal gyanút fogtak: hogy kerül ez a tündérszép ifjú hölgy egy ilyen rút vénség mellé? A király rabszolgái rájuk rohantak, s mire a bölcs észbe kapott, máris megkötözték, s vitték a király elé, a királykisasszonnyal meg az ébenfa lóval együtt.

• Szépséges úrnőm - szólt a görög király -, rokonod az az öreg?

Mielőtt a királylány felelhetett volna, a bölcs közbevágott:

• Nem a rokona, hanem a férje! Ez az én feleségem, nagybátyámnak a lánya.

A királylány azonban méltatlankodva fölkiáltott:

• Nem a férjem, hanem erőszakkal elrabolt!

Erre a király megkorbácsolta a gonosz bölcset, és a város börtönébe csukatta. A királylányt pedig palotájába vitette azzal a szándékkal, hogy majd megnyeri magának a szívét, és feleségül veszi. Az ébenfa paripát a királyi kincstárba zárták.
A királylánynak azonban nem tetszett a görög király kedveskedése, ő csak a perzsa királyfiért epekedett, csak az után kívánkozott, és hogy a görög király udvarlásától megszabaduljon, őrültnek tettette magát. Jajongott, csapkodott maga körül, mintha esze ment volna, és ha szóltak hozzá, csak visongott vagy őrültségeket beszélt összevissza.
A perzsa királyfi pedig, mint tudjuk, sietett apjához, s örvendezve közölte vele, hogy elhozta szíve választottját, a jemeni király tündérszép lányát.
A király nyomban intézkedett a lakodalom felől, és sürgette a királyfit, hozza mielőbb a lányt a palotába, mert alig várja, hogy megismerhesse jövendőbeli menyét.
A királyfi visszasietett a kerti lakba; ott hűlt helyét találta kedvesének is, meg az ébenfa lónak is. Kétségbeesetten kérdezősködni kezdett; a környékbeliek azt felelték neki, nem láttak arra senki mást, mint a király vén fűgyűjtő bölcsét.
Ebből már mindent sejtett a királyfi. Ment nagy búsan apjához, elmondta neki, mi történt, s így szólt:

• Édesapám, világgá megyek, s addig vissza sem térek, míg szívem gyönyörű

ségét, a szánai királylányt meg nem találtam.
Sok országot bejárt, sok földet bekóborolt, álruhában megfordult a jemeni király fővárosában, Szánában is: nyomát sem lelte a királylánynak. Szánában gyászban állt a város, gyászolták az eltűnt királylányt. A királyfi nagy búsan Görögország felé vette útját. Ott a főváros mellett betért egy fogadóba. Kereskedőkkel vacsoráit együtt; a kereskedők arról beszélgettek egymás között, hogy a király mesés vagyont ígér annak, aki a kastélyban őrzött elmeháborodott lányt meggyógyítja. S elmondták, hogyan került a lány a királyhoz.

• Nyilván az a gonosz vénember csinált vele valami varázslatot, hogy megtébolyítsa. Azért emleget folyton valami levegőben szálló ébenfa paripát. Nyilván arról a faragott lóról képzeli szegény, hogy szállni képes.

A királyfi fölfigyelt, faggatni kezdte a kereskedőket, és mindent, amit lehetett, megtudott tőlük. Egész éjjel tervét fontolgatta magában, aztán másnap reggel orvosnak öltözött, és jelentkezett a királynál.

• Uram király - mondta -, kereskedőemberekkel vacsoráztam tegnap, azoktól hallottam, hogy él a palotádban egy szegény elmeháborodott leány, és vagyont ígérsz annak, aki meggyógyítja. Én sokfelé jártam, sokat tapasztaltam, jártas vagyok az orvoslás tudományában, és sok embert meggyógyítottam már. Engedelmeddel megpróbálkoznám ezzel a szegény teremtéssel.

A király nagyon megörült a dolognak, és meghagyta az udvar népének, mindenben kövessék a messze földről érkezett doktor utasításait.
A királyfi nyomban a királylányhoz vezettette magát. Az az ajtónyitásra vadul vi-songatni kezdett, csapkodott maga körül, jajveszékelt, és a haját tépdeste, ruháját szaggatta; majd ráismert a királyfira, fölsikoltott, és örömében elájult. A királyfi hátrább rendelte a kíséretet, aztán halkan, hogy más meg ne hallhassa, és mintha varázsigéket rebegne, így suttogott a királylány fülébe:

• Kedvesem, én vagyok, a te szerelmesed. Érted jöttem, hogy megmentselek;

légy okos, és kövesd mindenben a szavamat. Előbb az ébenfa paripát kell megszereznünk. Mit tudsz róla?

• A kincstárban őrzik - suttogta a királylány.
• Helyes - mondta a királyfi.

Fölemelkedett, azt mondta a kíséretének:

• A leány magához tért, hagyjátok pihenni. Ha fölébred, vigyétek fürdőbe, öltöztessétek föl ünneplőruhába, mert közeledik a gyógyulása. Ment a királyhoz, azt mondta neki:
• Uram király, minden a legjobb úton van. Szegény lányt valami nagy megrázkódtatás érte, abba háborodott bele. De én azt tapasztaltam, hogy ha az ilyen betegeket visszavisszük arra a helyre, ahol eszüket vesztették, és minden ugyanúgy lesz velük, mint akkor volt, többnyire ott helyben meggyógyulnak. Ezt a szerencsétlent is vissza kellene vinnünk arra a mezőre, ahol találtad; emleget valami paripát is, de én arról nem tudok semmit.
• Ó - mondta a király -, nyilván a faragott lóról beszél! Semmi baj, az is ott lesz,

csak bízd rám! Megvan, mindjárt kihozatom a kincstárból.
Úgy is lett minden, ahogy a királyfi akarta. A királylányt fürdőbe vitték, gyönyörűen fölöltöztették, aztán kivezették a rétre, ahol annak idején a bölccsel leszálltak. A kincstárból előhozták az ébenfa paripát, szépen leporolták, a királyfi fölügyelt a munkára, s közben azt is ellenőrizhette, rendben vannak-e rajta a gombok, csavarok.
Rendben volt minden. Kivitték a lovat a rétre. Azt mondta a királyfi:

• Uram király, álljatok kissé hátrább, jó nyíllövésnyire körben, de szorosan, ne

hogy ha a szegény lány megriadna, és menekülni próbálna, kiszökhessék valami
résen. Formáljatok szoros kört, én meg hozzálátok a gyógyításhoz.

Nagy kört vont a nép a rét körül; középütt állt az ébenfa ló meg a királylány. A királyfi most odalépett hozzájuk, karjával mindenféle hókuszpókuszt csinált, s közben odasúgta a lánynak:

• Ülj fel, kedves, a paripára, és jól kapaszkodjál meg.

A lány fölült, megkapaszkodott, körben a nép szájtátva figyelte, mi lesz. Most a királyfi is az ébenfa paripára pattant, megcsavarta a gombot, és fölemelkedtek a magasba. Egyet köröztek az elámult nép feje fölött, aztán eltűntek a felhők között.
Repültek egyenest a perzsa király udvarába. Ott volt nagy öröm, boldogság; hét országra szóló lakodalmat ültek, meghívták rá Szénából a királykisasszony apját, a jemeni királyt is, és attól fogva boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Az ébenfa paripát pedig a kincstárba zárták, s állítólag ma is ott van. De van, aki úgy tudja, hogy az esküvő napján a királyfi leszerelte róla a gombokat, és azt mondta:

• Megtetted a magadét, derék jószág, nincs többé szükség rád. Minek kíván

koznánk a felhők közé, mikor épp elég boldogok vagyunk egymással itt a földön?
Ez lett hát a vége a híres ébenfa paripának. Hogy a gonosz bölccsel mi lett, azt nem tudja senki. A görög királyról pedig annyit tudunk, hogy egy ideig bánkódott, aztán megvigasztalódott: szép feleséget szerzett magának, és holtuk napjáig ők is boldogan éltek.

Ezeregyéjszaka meséi

Fekete paripa