Silvia (ejtsd: szilvia), Vesta (ejtsd: veszta) papnője szorgalmasan ellátta feladatát az istennőszentélye körül. Így történt egy szép tavaszi hajnalon is. Már korán, napkeltekor elindult hazulról, kiment a közelben lévő folyócska partjára, hogy kristálytiszta vizet merítsen az áldozathoz. Nehéz agyagkorsót vitt a fején. Mikor a folyó partjára ért, a korsót letette, maga pedig megpihent a harmatos fűben. A lágy szellő, a simogató tavaszi szél álomba ringatta.
Azt álmodta, hogy az oltár mellett áll, s míg a szent szolgálatot végzi, a haját lefogó gyapjúszalag földre esik. Leesik a szalag, és íme, ahol földre esett, azon a helyen két pálmafa nő ki, szép szál, sudár egyenes, dús lombú, hogy az egész égboltot befödi. Ám ekkor hirtelen ott terem a gonosz Amulius (ejtsd: amuliusz), a bitorló király, és éles fejszével ki akarja vágni a két fát. Silvia felkiáltott álmában: „Jaj, szegények!…Ne bántsd őket gonosz király!”
Mit sem használna a leány ijedtsége, de csodás jelenés támad hirtelen: megjelenik Marsnak, a hadak istenének szent madara, a harkály, véle egy farkas is, és az isteni küldöttek megvédelmezik a fákat. Amulius ereje megtörik.
Erre ébredt fel silvia. Nem értette ugyan az álmot, de annyit sejtett, hogy valami jót jelent. Vidáman ugrott fel, megtöltötte korsóját, és hazafelé indult. Nem is sejtette, hogy míg álmodott, Mars isten megszerette őt. Ennek s szerelemnek gyümölcseként Silvia két erőteljes ikerfiút hozott a világra. Egyiket Romulusnak, a másikat Remusnak nevezte el.
Mikor ez Amuliusnak tudomására jutott, szörnyű haragra lobbant. Megparancsolta, hogy az anyát vessék föld alatti börtönbe, a gyermekeket pedig dobják a Tiberisbe (ejtsd: tiberisz).
A szolgák elindultak teljesíteni a parancsot, de ahogy vitték a kisfiúkat a tiberis felé, megsajnálták őket.

• Milyen szépek és erősek! – mondta az egyik.
• Mennyire hasonlítanak egymáshoz! – mondta a másik.
• De talán ez még elevenebbnek látszik – mondta a harmadik, Romulusra mutatva.
• De mindkettőjük arca, tekintete előkelő származásról, talán isteni eredetről tanúskodik. Vajon melyik isten lehet az apjuk? – vette át ismét a szót az első.

Ilyen beszélgetés, tanakodás közben értek el a Tiberishez, és ha sajnálták is a csecsemőket, eszükbe jutott a kegyetlen Amulius parancsa.

• Hát akkor menjetek – mondták sóhajtva - , menjetek, kik egyszerre születtetek, egyszerre pusztuljatok is el!

De az utolsó percben mégis arra határozták magukat, hogy nem ölik meg a csecsemőket, hanem sorsukra bízzák őket: csináljanak velük az istenek, amit akarnak. Partmenti fűzfából kis teknőt faragtak, rézabronccsal fogták össze, abba fektették az ikreket. A folyó vize felkapta a teknőt, s magával sodorta. Történetesen ekkor a Tiberis megáradt volt, és a medréből kilépett folyó ide-oda hurcolta a törékeny kis teknőt, míg ez végül a parton, egy vén fügefa göcsörtös lábánál megakadt.
Az ikrek azonban itt is elpusztulhattak volna, ha isteni atyjuk, Mars nem gondoskodik róluk. Egy anyafarkast küldött hozzájuk, fiait vesztett félelmetes vadállatot, de ez nem hogy nem bántotta a gyermekeket, hanem anyai gondjaiba vette őket. Emlőit nyújtotta és úgy adott nekik friss farkastejet. Megjelent a harkály is, Mars kedves madara, édes gyökeret és mézes gyümölcsöt hozva csőrében.
Így talált rájuk egy derék pásztor, Faustulus (ejtsd: fausztulusz), a királyi nyáj, Amulius nyájának őrzője. Hazavitte, és hű feleségével, Acca Larentiával (ejtsd: akka larencia) együtt felnevelte őket. Szép, erős ifjak lettek, maguk is pásztorok. Társaik között hamarosan kitűntek bátorságukkal és okosságukkal. Törvényt szolgáltattak nekik, szembeszálltak a nyáj rablóival, felkutatták és hazavezették az eltévedt barmokat. Kettejük közül különösen Romulus tűnt ki vezetésre termettségével.