Történt egyszer, hogy Harun ar-Rasidnak, minden igazhívők fejedelmének, a dicsőséges bagdadi kalifának sehogy sem jött álom a szemére. Hívatta Dzsafárt, a vezírt, s azt mondta neki:

• Nem bírok aludni, és nem tudom, mit tegyek, hogy elaludjam.

Ott volt Maszrur is, a kalifa bizalmas szolgálattevője, és elnevette magát.

• Mit nevetsz? - kérdezte haragosan a fölséges kalifa. - Mi nevetnivaló van azon, hogy nem jön álom a szememre? Elment az eszed? Vagy talán már arra vetemedel, hogy csak úgy kinevess engem?

Maszrur térdre esett, megcsókolta a kalifa lába előtt a földet, és azt mondta:

• Fölséges uram, Allah nevére esküszöm, nem szándékosan történt. Nem rajtad nevettem, távol legyen tőlem! Hanem csak eszembe jutott valami, és nem bírtam megállni nevetés nélkül.
• Mi jutott eszedbe? - kérdezte a kalifa.
• Az, hogy tegnap, mikor szolgálatom után a Tigris partján sétálgattam, nagy

csődületet láttam, s magam is odamentem megnézni, mi az. Ott állt egy ember a
csődület közepén, bizonyos Ibn el-Káribi, és nevettette a népet. Az emberek úgy
kacagtak, hogy majd hanyatt estek.

• Jól van - mondta a kalifa. - Menj és hozd ide azt az embert. Ha már aludni

nem tudok, legalább nevetni akarok.
Maszrur sietve elment, s addig járt keresztül-kasul Bagdadban, míg rá nem talált Ibn el-Káribira. Amikor megtalálta, így szólt hozzá:

• A kalifa hívat. Azonnal engedelmeskedjél a szavának!
• Hallom, és engedelmeskedem - felelte Ibn el-Káribi. Azzal indult is, de Maszrur visszatartotta.
• Csak lassan, barátom - mondta neki. - Tudnod kell, mit akar a fölséges kalifa tőled. Azt akarja, hogy megnevettesd, és ha megnevettetted, jutalmat fog adni érte. Minthogy pedig én ajánlottalak neki, méltó, hogy én is részesedjem a jutalomból. Egyezzünk meg tehát: akármit kapsz a kalifától, annak háromnegyede az enyém.
• Nem - mondta Ibn el-Káribi, a nevettető. - Ez így sehogy se jó. Akármit kapok, legyen a tied a fele.
• Szó sincs róla - mondta Maszrur. - Akkor faképnél hagylak. Nélkülem pedig nem engednek be a palotába. Ha viszont nem jelensz meg a fölséges kalifa hívására, holnap tűvé teszi érted a várost, elfogat, és lecsapatja a fejedet.
• Rendben van - mondta Ibn el-Káribi. - Akármit kapok, egyharmada az enyém, kétharmada a tiéd.

Ebben megegyeztek, és Maszrur elvezette Ibn el-Káribit a fölséges kalifa színe elé, a palotába.
A fölséges kalifa, Harun ar-Rasid, minden igazhívők fejedelme, amikor meglátta Ibn el-Káribit, a nevettetőt, így szólt hozzá:

• Nem alhatom, hát legalább nevetni akarok. Ha megnevettetsz, kapsz három marék aranyat. Ha nem, hármat csapok rád ezzel a bőrzacskóval.

Ha sikerül, gondolta Ibn el-Káribi, nyerek egy marék aranyat; ha nem sikerül, rám csapnak a bőrzacskóval, s ez igazán nem nagy dolog, kibírtam én már kemény ostorcsapást is. Mert azt hitte, üres a zacskó, pedig négy darab éles kő volt benne.
Nekilátott hát Ibn el-Káribi, a nevettető, hogy megnevettesse Harun ar-Rasidot, minden igazhívők fejedelmét. Mesélt neki mulatságos történeteket, agyafúrt tréfákat, de a kalifa rossz kedvében volt, mert nem tudott aludni, és a sok mesére, tréfára, kalandos történetre még csak el se mosolyodott.
Végül is elunta Ibn el-Káribi fecsegését.

• Ebből elég volt. Gyere közelebb, hadd osztom ki, amire rászolgáltál.

Meglengette a bőrzacskót, Ibn el-Káribi pedig odaállt elé, behúzta a nyakát, és azt gondolta magában: kiállom a három csapást, annyi lesz csak, mint egy szúnyogcsípés, aztán szedem a sátorfámat, s akkor lássam Bagdadot, mikor a hátam közepét.
De nyomban el is ordította magát, mert ahogy a kalifa megcsapta a zacskóval, az éles kövek úgy oldalba sújtották, hogy majd a bordája kiszakadt. Kínjában tüstént eszébe jutott az egyezség, amit Maszrurral kötött; térdre vetette magát a kalifa előtt, és így szólt:

• Várj egy percet, minden igazhívők fejedelme, mondani szeretnék valamit!
• Mit akarsz mondani? - kérdezte a kalifa, és himbálta szép lassan a zacskót.
• Azt szeretném mondani, fölséges uram - nyögte Ibn el-Káribi -, hogy ez az, ami nekem járt a jutalomból, a többi azonban, ami ezután következik, már nem engem illet, hanem szolgádat, Maszrurt. Megegyeztünk ugyanis, hogy akármit kapok tőled, annak kétharmada az övé lesz; és bele kellett mennem az alkuba, mert különben nem vezetett volna eléd, te pedig akkor másnap tűvé tetted volna értem Bagdadot, és lecsapattad volna fejemet a város piacán. Ezért kérlek, fölséges uram, tartsd tiszteletben te is a megegyezést. Egyet már csaptál rám, ez az

enyém volt. A másik kettőt osszad Maszrurnak.
A kalifa, ahogy ezt meghallotta, és ahogy Maszrur savanyú képét meglátta, elkezdett kacagni, olyan jóízűen kacagott, hogy egész testében rázkódott tőle. Intett Maszrurnak; Maszrur odaállt elé, s az igazhívők fejedelme rácsapott a zacskóval.
Maszrur nagyot nyögött, Ibn el-Káribi pedig azt mondta:

• Ez volt a második harmad. Következik a harmadik.

A kalifa majd eldőlt nevettében, de azért a harmadik harmadot is keményen kimérte.
Aztán ezer-ezer aranyat adott mindkettejüknek, amiért megnevettették, s elbocsátotta őket békességgel, ő maga pedig ágyába vitette magát, mert úgy érezte, a nagy nevetéstől az álom is megkörnyékezte.

A tulipán motívum