A tengerjáró Szindbád vígan élt Bagdadban, napról napra pompás lakomákat adott barátainak, válogatott ételeket ettek, ritka borokat ittak, hallgatták a zenészek muzsikáját, és gyönyörködtek a táncosnők táncaiban; mígnem Szindbád szívében egy napon újra fölébredt a vágy, hogy távoli országokat lásson, és idegen tájakon kalandozzék. Bevásárolta tehát mindazt, ami az utazáshoz szükséges, aztán holmijával és áruival a legközelebbi tengerparti kikötőbe ment. Ott épp akkor vonták föl egy vadonatúj, kényelmes, karcsú, népes legénységgel ellátott hajó vitorláit. Szindbád gyorsan fölhordatta rá a ládáit, és tengerre szállt.
Sima vízen, derűs időben hajóztak szigetről szigetre, s ahol kikötöttek, köréjük gyűlt a nép; adtak-vettek, csereberéltek, vígan voltak, és hiányt semmiben sem szenvedtek. Így értek egy szép napon egy minden eddiginél szebb és virágzóbb szigetre. A fák roskadoztak a gyümölcs alatt, a madarak gyönyörűen énekeltek, langyos szelek fújdogáltak, és édes virágillatot sodortak; csak éppen embert nem láttak sehol. A kapitány horgonyt vettetett, az utasok meg kiszálltak a lakatlan szigetre, ott sétálgattak, szellőzködtek, élvezve az áldott jó időt. Kiszállt Szindbád is; egy ideig a többiekkel sétálgatott, aztán kissé beljebb ment, embermagasságú virágok közt, melynek dús kelyhéből szinte füstölt az édes illat. Egészen elbágyadt ettől az illattól, úgyhogy leheveredett egy zöldellő fa alá, s ott csakhamar elszunnyadt.
Egy órát, legföljebb kettőt alhatott; mikor fölébredt, ugyanazon az ösvényen, amelyen jött, visszasétált a partra, hogy ismét hajóra szálljon. De hajónak nyoma sem volt; amíg ő aludt, fölhúzták a horgonyt, s a kedvező szélben elvitorláztak. Őt senki sem kereste, vele senki sem gondolt: ottfelejtették a lakatlan szigeten.
Szindbád nagyon elbúsult.
„Jaj nekem, szerencsétlennek! - mondta. - Kellett nékem elhagynom fényes bagdadi palotámat, ahol boldogan és gondtalanul éltem? Miért is hallgattam kalandvágyamra, mely mindig bajba sodort? Most itt vagyok, egyes-egyedül, és semmi kilátásom a menekülésre!"
Így kesergett magában, majd járkálni kezdett a szigeten abban a reményben, hátha mégis talál valami élőlényre valló nyomot... De sehol semmi. Még egy utolsó kísérletet tett, fölmászott egy magas fára, s annak tetejéről körülnézett. Zöldellő fákat látott maga alatt, rengeteg zöld lombot meg sok-sok virágot, aztán homokpartot, homokzátonyokat és körös-körül kék tengert a kék ég alatt. Már-már le akart mászni a fáról, amikor a sziget egyik végében valami fehérség keltette föl a figyelmét. Jobban megnézte: olyan volt, mint egy hatalmas fehér kupola.
Gyorsan leereszkedett a földre, és odasietett a különös épülethez. Illetve csak először gondolta róla, hogy talán épület, de aztán már nem tudta, mi lehet, mert ahogy körüljárta, nem talált rajta se ajtót, se ablakot. Nagynak azonban nagy volt: kerek ötven lépés kellett hozzá, hogy körüljárja. Gondolta, föl kapaszkodik a tetejére, hátha ott van valamiféle bejárat. Nekirugaszkodott, de a kupola fala olyan tükörsima volt, hogy nyomban visszacsúszott róla.
A nap lassan alkonyra hajlott. Szindbád meg ült a különös alkotmány tövében, a homokban, és azon töprengett, hogyan lehetne bejutni a belsejébe. Ahogy így töprengett, egyszerre elsötétült körben a világ. Először azt hitte, felhő takarta el a napot. Ezen szerfölött csodálkozott, hiszen az imént még makulátlanul tiszta volt az ég, s felhőnek nyoma sem volt rajta. De hát az ilyen távoli tengeri vidéken sok minden lehetséges, ezt már korábbi utazásaiból tudta.
Fölállt, kémlelni kezdte a magasságot; akkor látta, hogy nem felhő az, hanem egy óriási madár. Fönt lebegett a magasban, s akkora volt, hogy fél szárnya is elég volt a napot eltakarni. Lebegett, aztán lassan, nagyon lassan ereszkedni kezdett. Most aztán Szindbádnak egyszeriben eszébe jutott, amit más tengerjáró utazóktól hallott: hogy él valahol egy tengeri szigeten egy óriási madár, a rukhmadár; kicsinyeit elefántokkal eteti, és a tojása akkora, mint a legszebb bagdadi mecset legnagyobb kupolája. Nem kellett hát sokat töprengenie: nyomban kitalálta, hogy az az óriási, lassan ereszkedő szárnyas a rukhmadár, ez a fehér kupola pedig itt előtte, nem lehet más, mint a rukhmadár tojása.
Mire idáig jutott gondolataiban, a rukhmadár már le is szállt, rátelepedett a kupolára, szárnyával befedte, lábát kinyújtotta a földre, és elaludt. Így melengette minden éjszaka a tojását, hogy kiköltse.
Szindbád, amikor látta, hogy a rukhmadár alszik, nagyot és merészet gondolt. Letekerte fejéről a turbánját, szétbontotta, megcsavarta, kötelet formált belőle, s ezzel jó erősen odakötötte magát a rukhmadár lábához.
„Ha a madár fölébred és elrepül - gondolta magában -, talán elvisz valamilyen emberségesebb vidékre. Valahová, ahol mégiscsak jobb lesz, mint itt, egyedül."
Azzal várta, hogy mi lesz. Ébren virrasztott egész éjszaka, elaludni nem mert. A sötétség mind sűrűbb lett, aztán lassan oszladozni kezdett, és az égen megjelent valami rózsaszínes derengés, a hajnal hírnöke. A rukhmadár ekkor megmozdult a tojáson, szárnyait nyújtóztatta, majd éles rikácsolással a levegőbe emelkedett. Szindbád ott függött a lábán, a turbánjából csavart kötélen, s olyan magasságban lebegtek, hogy érezte a kelő nap sugarának perzselését.
így szálltak egy ideig a levegőégben, aztán a madár lassan ereszkedni kezdett, és leszállt egy dombra. Szindbád erőt vett szörnyű félelmén, és gyorsan kioldozta turbánkötelét. Éppen idejében, mert a madár máris föllebbent. Csőréből lógott valami, olyasmi, mint egy hosszú, tekergő kötél; de nem kötél volt, hanem egy óriási kígyó.
A madár vitte a zsákmányát a tenger felé, Szindbád pedig körülnézett. Kopár magaslaton találta magát, mély völgykatlan közepén, a katlan körül magas hegyek álltak, égig érő óriási hegyek, és köztük sehol semmi rés, semmi szoros, semmi hágó.
„Jaj nekem! - mondta magában Szindbád. - Ostoba voltam, maradtam volna inkább a rukhmadár tojásának szigetén, ott legalább virágok nyíltak, itt azonban minden komor és riasztó, és se víz nincs, amiből ihatnám, se gyümölcs, amivel éhemet csillapíthatnám. S ott még fölszedhetett volna valamilyen, Allah jóvoltából arra tévedő hajó, itt azonban bizonyosan el kell pusztulnom. Így jár, aki nem bír egy helyen békében megmaradni: mindegyre csak kisebb veszedelemből nagyobba esik."
Így siránkozott, és elkeseredésében belerúgott a földbe. A föld, ahol megrúgta, kemény volt és szikrázóan fényes. Szindbád lehajolt, megtapintotta, alaposan megnézte, s látta, hogy színtiszta gyémánt. Megkapargatta egy kicsit arrább is: ott is kemény volt, ott is szikrázott, ott is gyémánt volt. Törni ugyan a keménysége miatt nem lehetett belőle, de szerteszét rengeteg kavics hevert, öklömnyi darabok, s az is mind tiszta, nemes gyémánt.
Szindbád ettől kissé fölvidult, s elindult, hogy átkutassa a völgyet. Jókedve azonban hamarosan lelohadt, mert a völgy tele volt kígyóval, csak úgy hemzsegett a rengeteg vipera, sziszegtek, tekergőztek, hegyes nyelvüket nyújtogatták, s akkorák voltak, mint egy pálmafa. Többnyire a fák alatt meg a sziklák zugaiban tanyáztak, rejtekhelyeken, mert féltek a rukhmadártól és a sasoktól is, melyek a hegyek fölött lebegtek, s ha egy-egy kígyót megpillantottak, nyílsebesen lecsaptak és fölragadták. Szindbád emlékezetében derengeni kezdett, hogy valaha régen hallott valakitől a Kígyók Völgyéről, ahol a rettentő csúszómászók nappal az üregekben lapulnak, éjszaka azonban, amikor nem kell félniük a sasoktól, előkúsznak, és minden élőlényt elpusztítanak.
„Ó, jaj - sírt föl Szindbád -, hát ide jutottam, a világ legiszonyatosabb helyére, a Kígyók Völgyébe! Ég áldjon, hazám, drágalátos Bagdadom, sose látom többet tornyaidat, kupoláidat!"
Nem messze barlangot pillantott meg, szűk bejárattal; gondolta, abba behúzódik éjszakára, követ hengerít a nyíláshoz, elzárja a kígyók elől, és még legalább ezt az egyetlen éjjelt életben tölti.
Így is tett; mikor homályosodni kezdett az ég, bekúszott a barlangba, és követ görgetett a nyílásához. Ahogy megfordult, meghűlt benne a vér: hatalmas kígyó meredt felé a sarokból.
„Végem van!" - gondolta Szindbád, és moccanni sem mert többet. Várta, mikor indul el feléje a szörnyű hüllő, hogy rátekeredjék, összeroppantsa, vagy mérges marásával halálra gyilkolja és lenyelje.
A kígyó azonban nem mozdult. Szindbád lassan megnyugodott; sejtette, hogy a kígyó a tojásán ül, és ha nem ingerli, nem is fog leszállni róla, mert nem hagyhatja kihűlni, amíg a kiskígyó ki nem kel belőle. Ott töltötte hát mozdulatlanul és álmatlanul az éjszakát a kijárat közelében, a barlang sziklafalához lapulva, s hallgatta azt a surranó neszt, amit odakint a zsákmányt kereső, ide-oda tekergő hüllők csúszása-mászása okozott. Végre aztán halvány derengést vett észre a nyílás elé görgetett kő fölött a résben; ebből sejtette, hogy virrad. Abbamaradt a kinti csúszkálás, surrogás és sziszegés is. Szindbád összeszedte minden erejét, megtaszította a követ, és kirohant a barlangból.
Kint világos volt már, a nap éppen akkor emelkedett a hegyek fölé, sugarai betűztek a völgybe, s ott most egyszerre szikrázni kezdett a sok elszórt gyémántkavics. Szindbád először csak egyet emelt föl a földről, és tett a zsebébe, aztán még egyet, majd egy harmadikat is; akármilyen kevés kilátása nyílt is a menekvésre, a kereskedő azért mégiscsak fölébredt benne: szedte a fényes kavicsokat, tömköd-te őket a zsebeibe, a keblébe, a nadrágja szárába, úgyhogy már alig bírt mozogni. Még egy különösen szép gyémántot látott, lehajolt érte; abban a pillanatban nagy darab véres hús pottyant eléje. Először hátrahőkölt, rémülten jobbra-balra tekingetett, és nem tudta mire vélni a dolgot. Hanem aztán eszébe jutott, amit egyszer réges-régen hallott a Kígyók Völgyéről.
Azt hallotta, alighanem Bagdadban, az ékszerek bazárjában, egy vénséges vén kereskedőtől, hogy a világ legszebb gyémántjai a Kígyók Völgyében lelhetők, és vannak vakmerő kalmárok, akiket semmi veszedelem sem riaszt vissza: minden kockázatot vállalnak, csak hogy egy-egy szép gyémánthoz hozzájussanak. Megmásszak a völgyet övező hatalmas hegyeket, onnét azonban már nem mernek leereszkedni, a kígyók miatt. Ezért furfangos cselhez folyamodna: juhokat vásárolnak, leölik, földarabolják őket, s a darabokat lehajigálják a hegyek pereméről a völgybe. A nyers húson mindig megtapad egy-két darab gyémánt. A sasok meg, melyek a völgy fölött lebegnek, kígyóra lesve, megpillantják odalent a véres húst, nagy mohón lecsapnak rá, karmukba ragadják, és fölszállnak vele a hegyre, hogy elköltsék. A kalmárok azonban ott rejtőznek a közelben; ahogy egy-egy sas zsákmányával leereszkedik, előrohannak, nagy lármával, síppal-dobbal elhessentik, s a nyers húsról leszedik a ráragadt gyémántot.
Szindbádnak, ahogy erre visszaemlékezett, mentő gondolata támadt. Turbánjával, mely már egyszer jól bevált kötélnek, erősen mellére kötözte a véres húsdarabot, aztán hanyatt feküdt, és várta a jó szerencsét. Nem kellett sokáig várnia: máris megjelent egy sas, lecsapott, karmába kapta a húst s a hússal együtt Szindbádot, és zsákmányával fölrepült a hegyre.
Ahogy fölért a prédával, előrohantak dobjaikkal és kereplőikkel a kalmárok. A madár elhessent, Szindbád pedig gyorsan leoldotta magáról a húst, és ott állt vérfoltos ruhában az elképedt kalmárok előtt.

• Atyámfiai - mondta nekik - ne féljetek tőlem, éppolyan ember és éppúgy kereskedő vagyok, mint ti. A rukhmadár elhozott a Kígyók Völgyébe, és bizony ott pusztultam volna, ha a sas meg a ti juhhúsotok jóvoltából föl nem kerülök ide a hegyre. Most aztán örvendezzetek velem együtt szerencsés menekülésemnek.

A kalmárok örvendeztek, de mégsem annyira, mint Szindbád szerette volna.

• Mi az, barátaim - kérdezte -, talán valami bánatotok van?
• Bánatunk éppen nincs - felelték -, csak éppen oda a mai haszon, mert gyémánt helyett embert fogtunk.
• No, azon egyet se búsuljatok! - nevetett Szindbád. - Ez az ember egymaga busásabb hasznot jelent nektek, mint ha egy egész nyájra való birka húsát a völgybe dobálnátok.

Azzal előszedte zsebeiből, köntöséből, nadrágja szárából a rengeteg gyémántot. Bőven adott megszabadítóinak, jóval többet, mint amennyit a sasok révén akár egy hónap alatt is szerezhettek volna, s ezenfelül neki magának is maradt még jócskán.
A kereskedők biztonságos szállásán töltötte az éjszakát, aztán másnap reggel útra kelt velük, a Kígyók Völgyével szomszédos ország fővárosába. Ott pár darab gyémántját értékes árukra cserélte; pár darabot ismét másutt váltott be másfajta árukra; sok országot bejárt, sok emberrel megismerkedett, s így, hol eladva, hol vásárolva, hol csereberélve, végül is hazaérkezett Bagdadba. Még mindig maradt jó néhány öklömnyi gyémántja; azonfölül sok értékes árura tett szert hazafelé vándoroltában: sokkal gazdagabban érkezett meg, mint ahogyan eltávozott. Mikor kipihente fáradalmait, palotájában lakomát rendezett, meghívta rá barátait és rokonait. Finom borokat ittak, válogatott étkeket ettek, muzsika szólt, táncosnők tánca gyönyörködtette a szemet, rózsavizet locsoltak, és pálmalevelekkel legyezték a vendégeket. Szindbád pedig elmesélte a lakoma után kalandos utazását, s akik jelen voltak, mind ámultak rajta: a rukhmadáron, a Kígyók Völgyén és a tengerjáró Szindbád csodálatos megmenekülésén.

Szindbád hajója