Gömör dimbes-dombos földjén, amerre a Lengyelország felől szállongó szelek söprik az országutakat, éppen ott, ahol a vadkoca hangos csörtetése kihallik a makkos erdőből, három hegy dalmahodik: Királyhegy, Vashegy, kakashegy. Erre a három hegyre tíz kisebb falu tornya vigyáz. A fehér tornyokra pedig a hegyoldalakról gyönyörű gyümölcsösök, szőlők mosolyognak. Itt terem a hollótéj , amit a tudósok inkább csak opálkő néven emlegetnek, itt préselik a finom gömöri vinkót, a tüzes borocskát, mely messze földön nagy hírre tett szert, s itt van végül Várgede, ez a kicsi falu, melynek földesura egykor Mátyás királyt vendégül látta, s tiszteletére ország-világra szóló nagy lakomát csapatott.
Feltálaltak minden földi jót az asztalra, ami csak szem-szájnak ingere. Százféle ízes ételeket, fáin, mézen hizlalt borokat. Fel is hörpentettek a tüzes italból egy-két pohárral az urak, s kimondhatatlan jó kedvük kerekedett.
Hamarosan a korsó fenekére vetették a keresztet, és sorban felállva, a poharakat a király egészségére ürítették. Hosszú, cikornyás köszöntőket mondottak, s agyba-főbe dicsérték az urukat. Hol mint törökverő hőst, majd mint az ország védangyalát magasztalták, s minden egyes köszöntő után harsányan felkiáltottak

• Isten éltesse Mátyást, szeretett királyunkat.

Ez még azonban csak a kezdet volt!
A nagy vígság során, ahányszor csak összecsendültek a poharak, minden alkalommal sorra került az ország nagyjai közül valaki. Előbb a nádort éltették, majd az ország bíráját, majd meg a főtárnokmestert, a fővadászt, a főlovászt. A főajtónállót, s ki tudná felsorolni, hogy kit illettek még, s kinek az egészségére ürítettek poharat.
Végre is Mátyás megunta a hiú, öndicsérgető szavakat. Rettenetesen bosszantotta, hogy az urak mindenki egészségére ürítettek poharat, csak egy valakiről feledkeztek meg, a derék szőlőkapásokról, így szólt hát:

• Jó urak! Ki érdemli meg leginkább, hogy emeljünk rá poharat?

Az urak gondolkozás nélkül felelték:

• Először is a király, akié az ország, aztán a földesúr, aki a szőlő gazdája.
• No, jól van!-mondotta Mátyás. -Holnap kimegyünk a szőlőbe, s majd meglátjuk. Most pedig térjünk nyugovóra.

Másnap már kora reggel kint volt Mátyás a szőlőhegyen, s egy kapát felragadva, se szó, se beszéd, odaállt a tőkék mellé, s kezdett kapálni. Jól állt a dolgos kezében a szerszám, mintha mindig szőlőt kapát volna, olyan fürgén lépkedett a napszámosok nyomában.
Az urak egy ideig csak nézték, tanakodtak, de aztán elrestellték magukat, s kivéve a kapákat az emberek kezéből, követék királyuk példáját. Nekihuzakodtak, felgyűrték ingujjuk, feljebb tolták kalpagjukat és serényen sarabolni kezdték a gazt a tőkék mellett.
Jó meleg nyári nap volt, hét ágról sütött a nap, s hamarosan verejtékezni kezdtek az urak, orcájukon patakban ömölt a gyöngyveríték. Mátyás király a hegyről lefelé kapált, s ez nehezítette a dolgukat, hiszen köztudomású, hogy a kapálás a hegynek fel százszorta könnyebb.
Eltelt már egy jó óraütésnyi idő, amikor végre pihenőt engedett Mátyás, s megkérdezte:

• No, urak, ki érdemli meg a szőlő levit, ki érdemli meg leginkább, hogy emeljünk rá poharat?

Az urak megtörölték verítékes homlokukat, s ógva-mógva ráfelelték:

• Először a király, akié az ország, aztán a földesúr, aki a szőlő gazdája.
• No, akkor menjünk tovább kapálni!-felelte Mátyás, és nyomban hozzá is látott.

Nagy keservesen felszedték a kapákat, s kénytelen-kelletlen az urak is a király mögé álltak a szőlősorba. Most már nem ment olyan serényen a kapálás, mint reggel. Szuszogtak, nyögtek, sóhajtoztak, fejüket vakargatták, süvegüket forgatták, kínjukban mindent kitaláltak, csak éppen a kapa emelgetése ment nehezen.
Erre megint pihenőt engedett Mátyás, s megkérdezte:

• No, urak, ki érdemli meg a szőlő levit, ki érdemli meg leginkább, hogy emeljünk rá poharat?
• A király, akié az ország, a földesúr, aki a szőlő gazdája, meg az, aki megkapálja, s izzad vele.

Mátyás még ezzel a válasszal sem elégedett meg, hanem tovább kapáltatta az urakat, s nagy sokára, amikor már a kapa is kiesett a kezükből, s a fáradságtól leroskadtak, újra megkérdezte:

• No, urak, ki érdemli meg a szőlő levit, ki érdemli meg leginkább, hogy emeljünk rá poharat?
• A szőlőkapások, uram, a szőlőkapások!- sóhajtoztak keservesen.- Jó, ha nekünk egy gyűszűnyi marad, akik csak parancsolgatunk.

Mátyás király most már nem gyötörte őket tovább, ennyi elég volt, elengedte további kapálást, s így zárta szavait:

• NO, urak, most megtudtátok, hogy mekkora érdeme van a szegénynek! Ehhez érteni is kell ám! Ne feledkezzetek meg soha többé a dolgos jobbágyról, kinek fáradságos munkája gyümölcsét élvezitek!

Gömöri vár

Lakoma

Beatrix királyné

Mátyás címere