Kendőket lobogtattak, és kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy, piros, horgolt kendőt, és náthás hangon kiáltott bele az általános éljenzésbe:
- Éljed az eldök!
- Éljen! - volt rá a felelet.
De Boka újra intett.
- Csönd! Még egyet. Én a C és D zászlóalj közelében fogok tartózkodni a hadsegédemmel. Amit őáltala üzenek, azt úgy kell vennetek, mintha én parancsoltam volna.
Egy hang megkérdezte:
- Ki a hadsegéd?
- Nemecsek.
Egypáran összenéztek. A gittegylet tagjai egy kicsit lökdösték is egymást, hogy ez ellen tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak:
- Szólj már, no!
- Te szólj!
- Miért én? Szólj te!
Boka csudálkozva nézett rájuk.
- Talán valami kifogástok van ellene?
Leszik volt az egyetlen, aki szólni mert:
- Igen.
- Ugyan micsoda?
- A gittegylet közgyűlésén, a múltkor... mikor...
Boka elvesztette a türelmét. Rákiáltott Leszikre:
- Elég! Hallgass! Nem vagyok kíváncsi az ostobaságaitokra! Nemecsek lesz a hadsegédem, és punktum. Aki egy szót szól ellene, az haditörvényszék elé áll.
Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a gittegylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a gittegyletre nézve. És szégyellték, hogy a háborúban ilyen fontos szerep jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s akinek a nevét ők kisbetűvel írták be az egylet fekete könyvébe. Pedig ha tudták volna...
Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a maguk két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk olyan izgatottak voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez megtörtént, Boka kiadta a parancsot:
- Mindenki helyezkedjék el! Hadgyakorlatot fogunk tartani.
Hirtelen szétszaladtak mind, mindenki a helyére.
- Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! - kiáltott utánuk Boka.
Most magára maradt a grund kellős közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel. A hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.
- Ernő - mondta neki szelíden Boka -, csavard vissza a kendőt a nyakadra. Nagyon meghűtötted magad.
Nemecsek hálásan nézett a barátjára, és úgy engedelmeskedett neki, mintha a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy, piros, horgolt kendőt a nyakára, úgyhogy csak a füle látszott ki belőle.
Mikor ez megtörtént, Boka így szólt:
- Most majd egy parancsot fogok veled küldeni a 2. számú erődbe. Figyelj jól...
De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig még soha. Belevágott a följebbvalója szavába:
- Bocsáss meg - mondta -, de előbb szeretnék neked valamit mondani.
Boka összeráncolta a szemöldökét.
- Mi az?
- Itt az előbb a gittegylet tagjai...
- Ugyan, kérlek - kiáltott türelmetlenül az elnök -, te is komolyan veszed ezeket az ostobaságokat?
- Igen - felelt Nemecsek -, mert ők is komolyan veszik. És én érzem, hogy ők buták, és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem, de azt nem szeretném, ha te... ha te... ha te is megvetnél.
- Ugyan miért vetnélek meg?
A nagy, vörös kendő rojtjai közül pityergőre álló hang felelt:
- Mert ők kimondták rólam... hogy... hogy áruló vagyok...
- Áruló? Te?
- Igen. Én.
- No, erre igazán kíváncsi vagyok!
És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket. Hogy épp akkor kellett sietnie, mikor a gittegylet tagjai titkos fogadalmat tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen, és kijelentették, hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe belépni. Hogy áruló és becstelen.
És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok, főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök nem velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű közlegényt avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete könyvbe, csupa kisbetűvel.
Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint. Fájt neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk. Aztán szeretettel nézett a kis szőkére.
- Jól van, Ernő - mondta -, csak te menj a dolgod után, és ne törődj velük. Most nem akarok semmit sem szólni háború előtt. De ha egyszer túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj hamar az 1. és 2. számú erődhöz, és vidd a parancsot, hogy azonnal másszanak át a 4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy mennyi időre van szükségük ehhez az átmászáshoz.
A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált, és ámbátor e percben arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt az ő becsületének a kérdése halasztást szenved - minden keserűségét elfojtotta, és katonásan szólt:
- Igenis, elnök úr!
Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld, és a hadsegéd nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből buksi gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon látható volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet előtt, mint ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásából tudjuk.
Boka pedig egyes-egyedül maradt a grund kellős közepén. A nagy darab bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért Boka mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagyváros közepén, hanem valahol messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap egy csata fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem hallattak, mindenki nyugodtan állott a helyén, és várta a parancsot. Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak a jóléte, a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a labdázások, a különféle játékok és mulatságok, melyeket itt űzni szoktak a pajtásai. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép feladatra vállalkozott.
„Igenis - mondta magában -, meg foglak védeni benneteket!”
Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé, melyek mögül kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye, s vígan köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, éppoly vígan és éppolyan gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi, mintha nem is volna most kockán minden, de minden...
Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata előtt. A nagy Napóleonra gondolt... És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajon katona lesz-e, igazi, s egyenruhás hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze, igazi csatatéren - nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab föld ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának neveznek? Vagy orvos lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy, komoly és bátor csatát?
Csöndesen szállt le a kora tavaszi alkony, ahogy Boka így tűnődött. Nagyot sóhajtott, és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson az erődök legénységén.