Fél három után néhány perccel megcsikordult a Pál utcai kisajtó, és bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a zsebéből, körülnézett, s miután látta, hogy még senki sincs itt, csöndesen majszolni kezdte a kenyér héját. De előbb gondosan bereteszelte az ajtót, mert a grund törvényei közt az volt egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem.
Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjat, és várta a többit. Ma nagyon érdekesnek ígérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy dolgok fognak történni, s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban nagyon büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál utcai fiúk híres társaságának. Majszolta egy ideig a kenyeret, s aztán unalmában sétálni indult a farakások felé. A kis utcákban mászkált, s egyszer találkozott a tót nagy fekete kutyájával.

• Hektor! - kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem mutatott arra, hogy a köszönést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal továbbvágtatott, és dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utánaszaladt. A Hektor egy farakás alatt állott meg, s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike volt azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején védőfal volt hasábfákból, és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló lengett. A kutya körülugrálta az erődöt, és szünet nélkül ugatott.
• Mi lehet ez? - kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke nagy barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor volt az egyetlen közlegény a hadseregben.

Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki motoszkál az ölfák közt. Hát nekiindult, és fölkapaszkodott a kiálló végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve, s most kedve lett volna visszafordulni. De mikor lenézett, és lenn meglátta Hektort, megint nekibátorodott.

• „Ne félj, Nemecsek” - mondta magának, és óvatosan kapaszkodott tovább. Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta: - „Ne félj, Nemecsek.” „Ne félj, Nemecsek.”

És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó „ne félj, Nemecsek”-et mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a levegőben maradt a lába, amelyikkel lépni akart.

• Jesszus! - kiáltotta.

És hanyatt-homlok kapaszkodott visszafelé a fokokon. Mikor a földre ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett, jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő, vörös ingét lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott.
Csöndesen szólt le a kisfiúnak:

• Ne félj, Nemecsek!

De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utánarohant, s együtt kanyarogtak a farakások közt, vissza a grund felé. A szél szárnyán utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:

• Ne félj, Nemecsek!

De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn Áts Feri vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltűnt a farakások közt. Talán kiment a Mária utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet, hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor fiúkkal.
És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végigment a hideg Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni. De Áts Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt, s pompásan illett rá a bő, vörös ing. Ez valami harciasságot adott a megjelenésének. Valami „garibaldis” volt abban a vörös ingben. A füvészkertiek különben mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták Áts Ferit.
A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak. Nemecsek föllélegzett. A négy koppantás a Pál utcai fiúk jele volt. Odarohant a bereteszelt ajtóhoz, és kinyitotta. Boka jött Cselével és Gerébbel.
Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes újságot, de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény, s hogy mivel tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba állott, és feszesen szalutált.

• Szervusz! - mondták az újonjöttek. - Mi újság?

Nemecsek a levegőbe kapkodott, és szeretett volna mindent egyszerre, egy szuszra elmondani.

• Borzasztó! - kiáltotta.
• Micsoda?
• Rettenetes! Nem fogjátok elhinni!
• De micsoda?
• Áts Feri itt volt!

Most a másik három legényen volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak.

• Nem igaz! - mondta Geréb.

Nemecsek a mellére tette a kezét.

• Isten bizony!
• Ne esküdözzél! - szólt rá Boka, s hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, rákiáltott: - Hapták!

Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá.

• Részletesen mondd el, mit láttál.
• Mikor odamentem az utcák közé - mondta -, a kutya ugatott. Utánamentem, és valami recsegést hallottam a középső citadellában. Fölmásztam rá, és fönn állott Áts Feri vörös ingben.
• Fönn állott? A citadellán?
• Fönn! - mondta a kis szőke, és majdnem megesküdött megint. Már a mellén volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta. És hozzátette: - A zászlót is elvitte.

Csele fölszisszent.

• A zászlót?
• Azt.

Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul szaladt, részben azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem lehetett tudni, hátha ott bujkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd előtt megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt ott. Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a hidegvérét.

• Mondd meg a nővérednek - fordult Cseléhez -, hogy holnapra csináljon új zászlót.
• Igen ám - szólt Csele -, de már nincs több zöld szövetje. Piros még van, de zöld már nincs.

Boka nyugodtan intézkedett:

• Fehér van?
• Van.
• Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz a színünk.

Ebben megnyugodtak.
Geréb rákiáltott Nemecsekre:

• Közlegény!
• Jelen!
• Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld a színünk, hanem piros-fehér.
• Igenis, főhadnagy úr!

Boka

Nemecsek, a hős

A választás

A grund területe