Majd mikor Ókeanosz sebes áradatát odahagyta
bárkánk, szélesutú tenger vizein tovasiklott
Aiaié szigetéhez; a házát tartja a Hajnal
ott, meg a tánctereit, s a Nap onnan lép föl az égre.
Majd, odaérve, hajónkat a parti fövenyre kivontuk,
és mi magunk léptünk ki a tenger torlata mellett.
Elszunnyadtunk, s így vártuk be az isteni Hajnalt.
És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
akkor a társakat én Kirké házához eresztve
elküldöttem az elhúnyt Elpénór teteméért.
S fákat vágva a legmagasabb partrészen azonnal,
sírva temettük el őt, a kövér könny hullt a szemünkből.
És miután a halott is elégett, s fegyvere véle,
halmot emeltünk, oszlopot is tettünk a halomra,
s jólfaragott evezőt szúrtunk be a legtetejébe.
Mindezt sorban elintéztük; Kirké maga látta,
hogy hazaértünk Hádésztól, hát ékeit öltve
jött kifelé tüstént; vele jöttek a szolgaleányok,
hoztak húst, kenyeret, pirosan ragyogó boritallal.
Majd odaállt közibénk s ezt mondta az isteni asszony:
»Jaj, ti merészek, akik Hádészhoz szálltatok élve,
kétszer haltok, amíg egyszer csak a többi halandók.
Rajta tehát, most csak lakomázzatok és igyatok bort
itt az egész napon át: de ha megjön a Hajnal, a fényes,
szálltok a fürge hajón; az utat pedig én jelölöm meg
s mindent elmondok, fájdalmas cselszövevények
folytán tengeren és földön hogy a vész le ne sujtson.«
Így szólt, és a mi hős lelkünk hajlott a szavára.
Így az egész napon át ott ültünk napnyugovásig
és lakomáztuk a sok-sok húst meg a mézizü színbort;
végre, mikor lebukott a nap és eljött a sötétség,
ők már, tatkötelek mellett, nyugovóra ledőltek,
s engem az embereimtől kézenfogva az úrnő
elvitt és lefeküdt mellém, sorjába kikérdett;
s én neki ott mindent szép rendjén sorra soroltam.
Végezetül hozzám nagy Kirké íly szavakat szólt:
»Hát ezek így mind megtörténtek; most idehallgass,
mit mondok neked én; noha majd maga isten is int rá.
Szírénekhez fogsz legelőször elérni: az összes
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
És aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a két Szírén megigézi;
ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok
nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök.
Húzz el ezek mellett, s a fülét jól tömd be viasszal
minden társadnak, nehogy egy is hallja; puhítsd meg
mézédes viaszod; de te hallgasd meg, ha kivánod.
Kössék ők a kezed meg a lábad a fürge hajónak
árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék,
hogy, gyönyörödre, a két Szírén hangjára figyelhess.
És ha esengesz a társakhoz, ha parancsot is adsz, hogy
oldjanak el - csak kössenek ők oda több kötelékkel.
Hogyha pedig szigetük mellett tovahúztak a társak,
azt az utat már végesvégig, amelyre utána
lépsz, nem mondhatom én meg, mert arról te magad fogsz
dönteni lelkedben: de kimondom, hogy mi a két út.
Errefelé meredek sziklák peremére csapódik
kékszemü Amphitríté nagy hulláma zubogva;
tudd: ezeket Bolygó Szikláknak hívja a boldog
isten mind. S a madár sem szállhat el arra nyugodtan,
még a galambok sem, ha röpülnek az ambrosziával
Zeuszhoz, mert őket sima szikla ragadja magához
folyton, s Zeusz atya küld újat, pótolni a számuk.
Onnan még sohasem szabadult meg bárka, ha arra
tévedt, ám a hajó fáit s tetemét a hajósnak
mind tovahordja a vészteli láng viharával a hullám.
Tengerjáró gálya csak egy ment arra keresztül:
elhírhedt Argó, Aiétésztól hazatartó.
És a hatalmas szirten még ez is összetörik tán,
ám Héré átvitte, mivel kedvelte Iászónt.
Másik irányban két nagy szirt van: a tágterü égbe
ér föl az egyik csúcsa, körötte a kékszinü felhő
terjeng egyre, sosem megy odébb, sose jár ama csúcson
fényes tiszta idő, sem a nyár, sem az ősz közeledtén.
Rá soha nem hághat, le se szállhat a földi halandó
róla, ha húsz keze volna akár, húsz lába is egynek:
mert oly síma, mikéntha csiszolták volna, a szikla.
És közepén barlang tátong sürü ködbe takartan,
szája nyugat felé nyílik, a mélye leér Ereboszba.
Menjetek arra a bárkátokkal, fényes Odüsszeusz.
Öblös bárka felől kitünő nyilazó ha kilőné
messze nyilát, az üreg szájáig a nyíl sosem érne.
Benne a szörnyen ugatva üvöltő Szkülla tanyázik.
Éles a hangja, akárcsak a mostszületett kutyakölykök
hangja, de ő maga roppant szörny; nem örülne, ki látná
őt, még isten sem, közelébe ha érne az útján.
Lába tizenkettő, levegőben leng valamennyi,
hat hosszú nyaka van, mindegyiken egy riadalmas
fej nőtt, és a fejekből három sor foga rémít,
sűrü, tömött agyarak, tele éjszinü szörnyü halállal.
Teste pedig bent áll, derekáig, az öblös üregben,
csakhogy a rémes nyílásból a fejek kihajolnak.
S ő ott, szikláját körültapogatva halászgat
delphint, tenger ebét, de nagyobb viziszörnyet is olykor,
melyből rengeteget táplál zajos Amphitríté.
És nem tud dicsekedni hajós soha, hogy tovasiklott
sértetlen mellette: de hat feje húz ki hat embert
mindig hirtelenűl a sötétkékorru hajóból.
Látsz ott egy másik, nem olyan nagy szirtet, Odüsszeusz.
Nem nagy a távolság köztük, nyilad is beröpülné.
Rajta magas fügefát láthatsz, sürülombut; alatta
szívja magába a szörnyü Kharübdisz az éjszinü tengert.
Háromszor kiereszti naponta, de újra beszívja
rémesen; arra, mikor szürcsöl, te nehogy közeledjél:
mert sohse tudna a Földrázó se kihúzni a bajból.
Inkább Szkülla felé igyekezz a hajóddal, evezz el
gyorsan a szirtje alatt, mert többhasznú, ha a bárkán
hat társat gyászolsz majd, mint együtt valamennyit.«
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Rajta, nagy istennő, áruld el igaz szavaiddal:
hogy tudnék menekülni a szörnyü Kharübdisz elől is,
s győzni a Szkülla fölött, ha reátör az embereimre.«
Így szóltam; s ezt mondta azonnal az isteni asszony:
»Jaj, te merész, neked itt is a harcra s a fáradalomra
van gondod: sose térsz ki haláltalan isten elől sem?
Hisz nem enyésző ő, de sosemmúló veszedelmed,
szörnyü, dühös, kínzó, aki ellen védekezés nincs;
ellene törni se jó; menekülni előle a legjobb.
Hogyha te fegyverkezve a szirtje alatt elidőzöl,
rettenetes fejeit, félek, majd újra kidugja,
és ugyanannyi barátodat újra magához orozza.
Csak sebesen húzz el mellette, kiáltva Kratáiszt,
anyja nevét, aki szülte, bajára a földilakóknak.
Az megfékezi majd, nehogy újra terád támadjon.
Thrínakié szigetére kerülsz most: Éeliosznak
nagy csordája legel földjén és nagyszerü nyája;
hét a tehéncsorda s hét nyája van ott a juhoknak;
ötven az állat mindegyikben. Nincs születésük,
nincs elmúlásuk, s istennők őrizik őket:
Lampetié s Phaethúsza, a két gyönyörűhaju nimfa,
Éeliosz Hüperíónnak kit a nimfa, Neaira
szült. S hogy fölnevelé e leányokat anyjuk, az úrnő,
távoli Thrínaikéra vezette, vigyázni az apjuk
csámpás csordáját, lépdelni a nyája nyomában.
Nem bántván ezeket ha vigyázol visszautadra,
akkor igen, hazaértek, bár keseregve, bajok közt.
Hogyha pedig bántod, veszedelmet jósolok akkor
embereidnek s bárkádnak; te magad ha megélsz is,
társaid elvesztvén, haza későn, kínok után érsz.«
Így szólt; s már az aranytrónszékű Hajnal is eljött.
S most a sziget mezején indult el az isteni asszony;
én meg a bárka felé mentem s adtam ki parancsom,
társaim oldják el bárkánkon a tatköteléket.
Fölszálltak szaporán, evezők mellé telepedtek.
Sorba leülve, az ősz tengert evezőkkel ütötték.
És a sötétkékorru hajó mögül útrakisérő
jó szelet is küldött számunkra, vitorladagasztót,
széphaju Kirké, félelmes, zengőszavu isten.
Elrendeztük egészen a bárkánk fölszerelését,
s ültünk: szél meg a kormányos vitték csak a bárkát.
Ekkor a társakhoz szomorúan szóltam eképen:
»Kedveseim, nem kell csakis egynek tudni a jósszót,
vagy kettőnek, amit mondott nekem isteni Kirké:
én bizony elmondom, hogy tudván vesszük el éltünk,
vagy, kikerülve a vészt meg a romlást, megmeneküljünk.
Isteni Szírének hangjától int legelőször
óvakodásra az istennő, s viruló mezejüktől.
Én egyedül halljam csak a dalt, de kemény kötelékkel
kössetek engem a bárkához, moccanni se tudjak;
árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék.
És ha könyörgök hozzátok, ha parancsot adok, hogy
oldjatok el - csak kössetek akkor mégszorosabbra.«
Míg nekik ezt mind elmondtam, sorjába haladva,
jólácsolt bárkánk ezalatt el is érte suhanva
Szírének szigetét: mivel űzte előre a jó szél.
Ekkor a szél el is állt tüstént, szélcsöndben a tenger
szép sima lett: hullámait elfektette a daimón.
Társaim álltak föl, vonták be a vásznat a bárkán
és a hajó üregébe helyezték, majd evezőkhöz
ülve, a tengert fodrozták a fenyőfalapáttal.
S én a viasz nagysúlyu korongját szeltem az éles
érccel kis darabokra s utána erős tenyeremmel
nyomkodtam: meglágyult nyomban, mert nagy erőmet
s Éeliosz Hüperíonidész sugarát befogadta;
és fülüket betapasztottam vele sorban azonnal.
Ők meg az árbochoz fűzték a kezem meg a lábam,
ott álltam, s a kötél végét törzsére tekerték;
sorba leülve az ősz tengert evezőkkel ütötték.
Majd, mikor ott jártunk, ahová még ér a kiáltás,
gyorsan hajtva hajónk, meglátták, hogy közelükbe
fürge hajó ért, hát éles dalukat fölemelték:
»Jer, te dicső Odüszeusz, jer, akhájok nagynevü dísze,
állítsd csak meg a bárkádat, hogy halljad a hangunk.
Senki se húzott el még erre a barna hajóval,
míg mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak;
benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban:
mert mi tudunk mindent, mit a tágterü trójai síkon
tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra,
és mindent, mi az élet adó földön megesik még.«
Így szóltak, gyönyörűszép hangon zengve, s a szívem
vágyott hallani: kértem a társakat, oldjanak el már,
intve szemöldömmel, de azok nekidőlve eveztek.
És föl is állt nyomban Perimédész Eurülokhosszal,
és mégtöbb kötelékkel fűzött mégszorosabbra.
És eleveztek a földjük mellett, majd miután már
nem hallottuk a két Szírén szavait, dalolását,
kedves társaim ott a viaszt szedték ki fülükből,
mit beletömtem előbb, s kötelékeim is kibogozták.
És miután elhagytuk e földet, láttam azonnal
füstöt s nagy hullámot, zúgás ért a fülembe.
Megrémültek mind, kiesett a lapát a kezükből,
és zajt vert a hajó sodrában; s az meg is állott,
mert a laposvégű evező nem vitte előre.
Én a hajón átsétáltam, buzdítva eképen,
melléállva, külön mindet, mézes szavaimmal:
»Kedveseim, köztünk bajban járatlan amúgy sincs:
és ez a baj se nagyobb, mint az volt, melyben a Küklópsz
zárta rajunkat az öblös üregbe goromba erővel;
abból is csak erőm: elmém s tervem segitett ki;
azt hiszem én, bizony erre is emlékezni fogunk még.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk.
Verjétek ti lapátaitokkal a mélyvizü tenger
habtaraját, padotokról nem mozdulva; talán Zeusz
engedi még, hogy a szörnyü veszélyből szökve szaladjunk.
S kormányos, neked annyit mondok, vesd a szivedbe
jól, míg mélyüregű gályánk rúdját igazítod:
ott ama hullámtól meg a füsttől tartsd a hajónkat
távol; a szikla felé igyekezz, valahogy ne szaladjon
vissza, ha rá nem ügyelsz, ne taszíts bennünket a bajba.«
Így szóltam; s ők hallgattak tüstént a szavamra.
Szkülla nevét nem is említettem, hisz kikerülni
nem lehetett, nehogy abbanhagyják rémületükben
az evezést, s lent bujjanak el bárkánk üregében.
Kirké fájó intelmére bizony nem ügyeltem:
ő ugyanis nem akarta, hogy ott felövezzem a fegyvert;
mégis a híres fegyvereket fölvéve s a hosszú
két kelevézt markolva, hajóm orrára kiálltam:
mert onnan vártam, hogy először tűnik elébem
sziklalakó Szküllé, ki a jó társakra veszélyt hoz.
Meg nem láthattam, pedig elfáradt szemem is már,
míg ama ködbevesző szirtet mindenfele néztem.
Sóhajtozva hajóztunk ekkor szűk szorosába:
innen a Szkülla lesett, de amonnan a szörnyü Kharübdisz
szívta magába a tenger sós habját iszonyúan.
És valahányszor okádta ki, mint nagy lángokon, üstben
fölkavarodva, a víz fölzajdult, és a magasba
szökve a tajték mindkét szirt tetejére csapódott;
és valahányszor a sós tengervizet újra benyelte,
látszott megkavarodva egész örvénye; a szikla
bömbölt rettentőn, s odalent feketén a fövenytől
tűnt föl a föld; elfogta a sápadt félelem őket.
Arrafelé néztünk mindnyájan, félve a vésztől:
és ezalatt Szküllé kiragadta a görbe hajóból
hat társam, ki a legderekabb-erejű evezős volt.
Visszatekintve a fürge hajóra s a társak után, már
csak kezüket meg a lábaikat láttam meg, amint fönt
lengtek a légi magasba; s hívtak, néven a társak.
engem amonnan, fájó szívvel, s akkor utolszor.
Mint amidőn a halász földnyelven, a vesszeje végén
messzire vet ki csalétket az apró tengeri halnak,
és az örökszarvat lebocsátja a tengeri árba,
s fel-felrántja a vergődő halat avval a vízből,
így vonagoltak azok, hogy a szirt tetejére kerültek;
ő meg a nyílásnál fölfalta az orditozókat,
kik kezüket tárták ki felém a nehéz viadalban:
ez volt legszörnyűbb mind közt, amit én a szememmel
láttam, míg küszködve kutattam a tengeri ösvényt.
Végre a szikláktól menekülve, s a szörnyü Kharübdisz
s Szkülla elől, tüstént isten gyönyörű szigetére
értünk: ott legelésztek a széleshomloku marhák,
és a kövér juhok is, gazdájuk Héliosz isten.
Akkor még a vizen hallottam, az éjszinü bárkán,
bőgését ama csordának, mikor épp a karámba
tért, s a juh-bégést is: szava nyomban eszembe vetődött
annak a vak jósnak, Thébai-beli Teiresziásznak,
s Aiaié-beli Kirkének, ki szivemre kötötte,
hogy szigetét kikerüljem az áldó Éeliosznak.
Ekkor a társakhoz szóltam, szomorodva szivemben:
»Bármint gyötrődtök, társak, hallgassatok énrám,
jóslatait hadd mondjam el immár Teiresziásznak,
s Aiaié-beli Kirkének, ki szivemre kötötte,
hogy szigetét kikerüljük az áldó Éeliosznak,
mert azt mondta, hogy ott vár minket a legkeserűbb baj.
Hát a sziget mellett húzzunk el a barna hajóval.«
Így szóltam; s elakadt kedves szívük dobogása.
Eurülokhosz meg azonnal gyűlölködve felelte:
»Rettentő vagy, erőd iszonyú, soha tested, Odüsszeusz,
el nem fárad: egészen vasból vagy bizonyára;
társaidat, kik a munkában sosem-alva törődnek,
szárazföldre sem engednéd, hol a vízkoszorúzta
szép szigeten készíthetnénk üditő vacsorát is,
és ehelyett sebes éjben akarsz rohanásra kiűzni,
ködbevesző vizen át, a szigettől messzeszakadva.
Jönnek az éjből csúf szelek is, vesztére sietnek
bárkánknak; ki kerülheti el meredek veszedelmét,
váratlan ha a szélvihar erre fut, és a Notosz, vagy
fergeteges Zephürosz dühe tombol, amelyek a bárkát
összetörik mindig, ha nem is kívánja az isten?
Hallgassuk meg hát a sötét éj hívogatását,
készítsünk vacsorát, odaülve a fürge hajóhoz;
reggel majd fölszállva, a tágterü vízre hajózunk.«
Így szólt Eurülokhosz, s a szavát helyeselte a többi.
Akkor láttam már, hogy a daimón rosszat akar csak,
s Eurülokhoszhoz ekép szóltam szárnyas szavaimmal:
»Én egyedül vagyok, Eurülokhosz, könnyen leigáztok.
Rajta azonban, erős esküt tegyetek nekem itt mind:
hogyha tehéncsordára lelünk, vagy tán a juhoknak
nagy nyájára, ki sem fog balgatag, ostoba fővel
ölni le marhát vagy juhot, ámde egyétek az étket
nyugton, amit nyujtott a haláltalan isteni Kirké.«
Szóltam; s ők esküdtek, amint kívántam, azonnal.
És hogy az esküt már megtették és befejezték,
jólácsolt bárkánk öblös kikötőbe vezettük,
édesvíz közelébe; kiléptek azonnal a társak
s hozzértően vacsorát készíteni kezdtek.
És miután elverték végül az éhet, a szomjat,
emlékezve siratták meg hat drága barátunk,
mindet, akit fölfalt Szküllé, kiragadva hajónkból;
sírás közben szállta meg őket a mézizü álom.
Harmada várt csak az éjnek, a csillagok is nyugovóra
hajlottak, s szelet adva a fellegtorlaszoló Zeusz
vészes szörnyü viharral, a felhőkkel betakarta
együtt a földeket és vizeket; s éj szállt le az égből.
És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
mélyüregű barlangba erősítettük a bárkát,
hol nimfák gyönyörű gyűléshelye, tánctere állott;
gyűlést rendeztem, majd szóltam köztük eképen:
»Kedveseim, van a fürge hajón ital és eleség is;
hát sose bántsuk a barmokat itt, hogy bajba ne jussunk,
mert ez a csorda s e gazdag nyáj félelmetes úré,
Hélioszé, aki mindent lát és hall a világon.«
Szóltam ekép, és hős lelkük hajlott a szavamra.
Teljes hónapon át a Notosz szele fújt szakadatlan,
és sose támadt más szél, mint a Notosz meg az Eurosz.
Míg a vörösbor tartott s volt eleség elegendő,
tartózkodtak a marháktól, hiszen élni akartak.
Csakhogy amint kifogyott a hajóról útravalójuk,
s kényszerüségből eljártak vadat űzni bolyongva,
halra, madárra vadásztak, amint a kezükbe esett épp,
s kampós horgokkal, s hasukat kínozta az éhség;
ekkor félrevonultam a szép szigeten könyörögni
isteneinkhez, hátha utat mutat egy, hazatérni.
Félrelopóztam a társak elől egy távoli térre,
megmostam kezemet, s hol a szél sose fújt a ligetben,
minden olümposzi istenhez könyörögtem imával;
ők pedig édes szendert hintettek szemeimre.
Eurülokhosz közben gonoszul szólt embereimhez:
»Bármint gyötrődtök, társak, hallgassatok énrám.
Mindenfajta halál iszonyú a szegény embernek,
mégis a legcsúfosabb éhezve betölteni sorsunk.
Hajtsuk el Éeliosz legszebb marháit a rétről,
s áldozzunk a nagy égbe lakó örök isteni népnek.
Hogyha elér csapatunk Ithakába, az otthoni földre,
dús szentélyt emelünk ott tüstént Éeliosznak,
és sok drága ajándékkal díszítjük a szentélyt.
És ha a szépszavú marhákért megharagudva
elsűllyesztene, és vele van valamennyi nagy isten,
jobb szeretem hullámot nyelve kiadni a lelkem,
rögtön, mint e sivár szigeten senyvedni sokáig.«
Így szólt Eurülokhosz, s a szavát helyeselte a többi.
Nyomban a legszebb marhákat vitték el a társak
most a közelből, mert nem messze legeltek a barna
bárkától a kövér, szép, széleshomloku marhák;
majd ezeket körülállták mind, könyörögtek az éghez,
hajkoronás nagy tölgyről tépve a gyönge levélkét:
mert hisz a barna hajón nem akadt már árpadarájuk.
Végre levágták, megnyúzták, miután könyörögtek,
szeltek a combokból, betakarták hájjal egészen,
kétréthajtva előbb, és nyershúst rakva fölébe.
Bor sem akadt loccsantani égő áldozatukra,
áldoztak hát vízzel, a belsőrészt kisütötték.
És hogy elégtek a combok, a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait és húzták föl a nyársra.
Szemhéjamról most surrant el a mézizü álom,
mentem a fürge hajóhoz, a tengerpart fele tüstént.
Ám, hogy a kettősívü hajó közelébe kerültem,
akkor az égő zsír meleg illata érte az orrom.
Följajdulva, ekép kiabáltam az égilakókhoz:
»Zeusz atya, és boldog, sosemúló égilakók mind,
lám, vesztemre bocsátottátok az álmot, az átkost
és ezalatt csúf dolgot vittek végbe a társak.«
Gyors hírnöknő vitte a hírt hamar Éeliosznak,
leples Lampetié, hogy a marháit mi megöltük.
Hát haragos szívvel harsant a haláltalanokra:
»Zeusz atya és boldog, sosemúló égilakók mind,
büntesd embereit Láertiadész Odüszeusznak,
kik marháimat ölték meg nagyon elbizakodva,
melyeknek megörültem, ahányszor a csillagos égre
léptem, ahányszor az égről újra a földre siettem.
Hogyha a csordámért illőn nem bünteted őket,
Hádészhoz megyek és holtaknak adom csak a fényem.«
Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
»Éeliosz, te a fényedet add csak az égilakóknak
és a halandóknak, kik a termő földeken élnek;
én ragyogó villámmal sujtom majd a hajójuk
és darabokra töröm, közepében a borszinü árnak.«
Én szépfürtü Kalüpszótól hallottam eképen:
s ő azt mondta, hogy őneki Hermész mondta e szókat.
És hogy a bárka elé meg a tengerpartra elértem,
társaimat korholtam mind, külön, ámde menekvést
nem lehetett lelnünk, hisz a marhák már odavesztek.
Adtak az istenek ám tüstént csodajelt, nem is egyet:
megmozdultak a bőrök, a nyárson bőgtek a húsok,
sült és nyers darabok, mint élő barmok izegtek.
Hat napon át lakomáztak a kedves társak a parton,
legszebb marháit választva ki Éeliosznak;
csakhogy amint a hetednapot adta utána Kroníón,
akkor a szél is elállt; mely zúgott vad viharokkal,
s föllépvén a hajóra, a tágterü vízre kiszálltunk.
Árbocot állítván, fölvontuk a hószinü vásznat.
Csakhogy amint a szigéttől újból messzekerültünk,
s föld már nem látszott körülünk, csak az ég meg a tenger,
Zeusz felhőt küldött ki hajónk fölibé, hogy az égbolt
fönt kékesfeketébe borult, s a vizekre homály hullt.
Száguldott a hajó, de bizony nem hosszan: azonnal
jött a zajos Zephürosz, kavarogva goromba viharral,
és a nagy árboc két kötelét szele szétszakitotta;
dűlt is hátra az árboc azonnal, a fölszerelés mind
hullt a hajó fenekébe. Az árboc a tatra zuhanva
fejbeütötte a kormányost: szétzúzta a csontját
végig egész koponyájának: lebukott az a tatról
búvárként, és csontjaiból hős lelke kiröppent.
Zeusz iszonyút dörgött s villámot ütött a hajóba:
megrendült a hajó, amikor Zeusz mennyköve érte,
megtelt kénfüsttel, kizuhantak a társak a vízbe.
Barna hajónk körül úszkáltak, mint tengeri varjak
habtarajon; hazatértüket így elorozta az isten.
Én a hajón jártam fel-alá, de letépte a hullám
oldaldeszkáit s úgy űzte a csonka gerincet,
és a gerincre sodorta az árbocot. Íme lecsüngött
róla a tatkötelék, az ökörbőr jó fonadéka;
összekötöttem a csonka gerincet, az árbocot ezzel,
s arra leültem; a szörnyü szelek kényükre sodortak.
Egyszer csak Zephürosz megszűnt iszonyú viharával,
csakhogy jött a Notosz sebesen, szivemet szomorítva,
mert újból meg kellett látnom a szörnyü Kharübdiszt.
Így sodródtam egész éjjel, s azután korareggel
Szküllé szirtjét értem el újra s a szörnyü Kharübdiszt.
Ez meg a sós tengervizet épp szürcsölte magába;
én meg, amint a magas fügefáig emelt föl a hullám,
rácsimpaszkodtam s denevérként csüngtem a törzsén.
Följebbhágni se tudtam; sem megvetni a lábam:
mélyben a jó gyökerek s a magasban voltak az ágak,
hosszu-nagyok, s a Kharübdiszt árnyuk rejtve takarta.
Szívósan csüngtem, s vártam, hogy köpje ki újra
árbocomat s a gerendát: jöttek elő, örömömre;
jó későn: a piacról hogy hazamegy vacsorázni
az, ki a cívakodók közt döntött sok peres ügyben,
ekkor csillantak ki az örvényből a gerendák.
Én meg elengedtem kezem és lábam, lezuhantam,
éppen a szálfák mellett hulltam a víz közepébe,
rájukszálltam hát, s a kezemmel előre eveztem.
Szküllának nem hagyta az emberek, istenek atyja,
hogy megpillantson: hisz a vészből úgy ki nem érek.
Hosszu kilenc napon át hányódtam, végre az éjjel
Ógügié szigetére vetettek az istenek: ott él
félelmes, zengő isten, szépfürtü Kalüpszó.
Ő szivesen fogadott s ápolt. De regélni minek már?
Elmondtam hiszen ezt, múlt este, a házad ölében
néked s jó feleségednek már: gyűlölöm azt, hogy
mit már elmondtam mind pontosan, újraregéljem.”

Odüsszeusz és a szirének

Caracci: Odüsszeusz és Kirké