Ide figyelj-bugyborékolta Morla-, öregek vagyunk, fiacskám, nagyon öregek. Eleget létünk. Túl sokat láttunk. Aki ennyit tud, mint mi, annak már semmi sem fontos. Minden folton ismétlődik: nappal és éjszaka, nyár és tél, a világ üres és értelmetlen. Körben forog minden. Ami keletkezik, annak el kell múlnia, ami születik annak meg kell halnia. Minden megsemmisül, a jó és a gonosz, a buta és a bölcs, a szép és a csúnya. Minden üres. Semmi sem valóságos. Semmi sem fontos.
Atraskó nem tudta, mit válaszoljon. A Vénséges Morla óriási, sötét és üres tekintete megbénította a gondolatait. Kis idő múlva hallotta, ahogy Morla tovább beszél:

• Te fiatal vagy, fiacskám. Mi öregek vagyunk. Ha olyan öreg lennél, mint mi, akkor tudnád, hogy nincs más, csak a szomorúság. Lám-lám. Miért ne haljunk meg, te meg én, meg a Kislány Királynő, meg mind, mind? Hiszen minden csak látszat, csak játék a semmiben. Minden mindegy. Hagyj minket békén, fiacskám, menj az utadra.

Atráskó minden akaratát megfeszítette, hogy Morla tekintetéből áradó bénító hatásnak ellenálljon.

• Ha olyan sokat tudsz-mondta-, akkor azt is tudhatod, mi a a baja a Kislány Királynőnek, és hogy van-e rá orvosság.
• Tudjuk, öreg, mi, ugye, tudjuk-fújtatott a Morla-,de teljesen mindegy, hogy meggyógyul-e vagy sem. Akkor meg minek mondjuk meg?
• Ha valóban mindegy neked- szögezte neki Atraskó-, akkor talán meg is mondhatod nekem.
• Megtehetnénk, öreg, mi? –dörmögte a Morla-, de nincs hozzá kedvünk.
• Akkor pedig- kiáltotta Atráskó- mégsem igazán mindegy neked! Akkor magad sem hiszed, amit mondasz!

Sokáig tartott a csend. Aztán a mély bugyborékolás és böfögés hallatszott. Ez nyilván valami nevetésféle akart lenni, ha a Vénséges Morla egyáltalán tudta még, mi a nevetés. Mindenesetre ezt mondta:

• Ravasz vagy, gyerek. Na nézd csak. Ravasz vagy. Már rég nem mulattunk ilyen jót, mi öreg? Na nézd csak! Valóban akár meg is mondhatjuk neked. Egyre megy. Megmondjuk neki, öreg?

Hosszú csend következett be. Atráskó feszülten várta a Morla válaszát, anélkül hogy gondolatainak lassú és vigasztalan gomolygását kérdésekkel törte volna meg. A Morla végre újból megszólalt:

• Te keveset élsz, gyerek. Mi sokat élünk. Túl sokat is. De mi az időben élünk. Te keveset, mi sokat. A Kislány Királynő már előttem is létezett. De ő nem öreg. Ő mindig fiatal. Bizony, bizony. Az ő léte nem mérhető az idő múlásával, hanem nevekkel. Új névre van szüksége, mindig új névre. Tudod a nevét, fiacskám?
• Nem- ismerte el Atráskó-, még soha nem hallottam.
• Persze, hogy nem hallhattad-válaszolta a Morla-, hiszen még mi sem emlékszünk rá. Pedig már sok volt neki. De már mind feledésbe merült. Mind a múlté. De nézd csak: név nélkül nem élhet. Csak egy új névre van szüksége, s a Kislány Királynő ismét egészséges lesz. Persze, mindegy, hogy az lesz-e.

Behúnyta tó nagyságú szemeit és fejét is kezdte visszahúzni.

• Várj!- kiáltotta Atraskó-, honnan szerez magának nevet?

Ki tud neki nevet adni? Hol találom azt a nevet?

• Senki, aki közülünk való- bugyborékolta a Morla-, Fantázia egyetlen teremtett lelke sem tud neki új nevet adni. Ezért hiábavaló minden. Ne törődj vele, fiacskám. Semmi sem fontos.
• De hát kicsoda- kiáltotta magánkívül Atráskó-, ki az, aki nevet tud neki adni, amivel megmentheti őt és mindnyájunkat?
• Ne csapj ilyen lármát!- intette a Morla.- Hagyj békén minket és menj. Mi sem tudjuk, hogy ki lenne az.
• Ha te sem tudod-kiabált egyre hangosabban Atráskó-, akkor kicsoda tudja?

A Morla még egyszer kinyitotta a szemét.

• Ha nem viselnéd a fényt- lihegte-, már felfaltunk volna, hogy végre csend legyen. Ejnye-ejnye!
• Kicsoda- makacskodott Atráskó -, mondd meg nekem, kicsoda az, aki tudja, és akkor örökre békében hagylak.
• Egész mindegy-hangzott a felelet-, talán Jajulála a Déli Jósdában. Talán ő tudja. Mit érdekel minket.

Végtelen történet