Valamikor, sok-sok ezer évvel ezelőtt, Minósz király uralkodott Kréta szigetén. Hogy, hogy nem, ennek a királynak egyszer egy szörnyeteg fia született. Minótaurosz volt a neve a szerencsétlen teremtménynek. Ökörfeje volt és félig ember, félig sárkány teste, tápláléka pedig csak emberhús. Hiába kínálgatták bármiféle étellel, mindig csak emberhúsra vágyakozott.
Minósz király megrémült, hogy ilyen fia született. Azt gondolta, legjobb lesz elrejteni ezt a csodálatos teremtményt az emberek elől, hiszen különben, ha szabadon ereszti, fölfalja minden alattvalóját. Volt a királynak egy görög építőmestere, Daidalosz. Híres szobrász és építőművész volt Daidalosz Görögország fővárosában, Athénben, de menekülnie kellett hazájából, mert egyik versenytársát, aki ugyancsak művész volt, rút irigységből lelökte az athéni Akropolisz hegyről. Daidalosz Kréta szigetére menekült, és Minósz király szolgálatába fogadta a száműzöttet.
Most pedig kapóra jött a királynak, hogy a híres építőmester az ő szolgálatában áll. Meg is parancsolta neki, hogy építsen olyan labirintust, vagyis útvesztőt, amelyből az ő szörnyeteg fia, Minótaurosz, sohase találhasson ki; ő majd aztán gondoskodik róla, hogy rabszolgák húsával etesse. Hiszen akkoriban az urak a rabszolgák életével is rendelkeztek, mintha azok nem is emberek, hanem állatok volnának.
Nagyon hatalmas király volt ez a Minósz, úgyhogy a szomszédos államoktól is adót követelt. Athén városa is adót fizetett neki. Évente sok-sok ifjút és leányt követelt Minósz király Athén városától eledelül a Minótaurosznak.
Egyszer azonban Athén megelégelte ezt a kegyetlen emberadót, és egyik legnagyobb hőse, Thészeusz fölkerekedett, és elindult Kréta szigetére, hogy megölje a kegyetlen szörnyeteget. Csakhogy a labirintus olyan veszedelmes volt, hogy oda senki be nem merészkedhetett, hacsak nem számolt le életével.
Thészeusznak mégis sikerült bejutnia, mégpedig Minósz király leánya, Ariadné segítségével. Ariadné nagy gombolyag fonalat adott az athéni hős kezébe, a végét megerősítette a labirintus bejáratánál, úgyhogy a hős ennek a fonalnak a nyomán bármikor visszajöhetett. Thészeusz be is ment a veszedelmes
útvesztőbe, megtalálta a szörnyeteget, megölte, és a fonal segítségével kijött az útvesztőből.
Mivel azonban tudta, hogy Minósz király bosszút állhat rajta a szörnyeteg királyfi meggyilkolásáért, igyekezett minél előbb elmenekülni Kréta szigetéről. Sikerült is Ariadnéval együtt eltávoznia, s így megmenekült a király bosszúja elől.
Daidaloszt egyre jobban gyötörte a honvágy, mindenáron szeretett volna visszamenni szülővárosába, Athénbe. Thészeusztól hallotta, hogy az athéniek már elfelejtették a bűnét, s elhatározta, hogy hazatér a krétai száműzetésből. De hogyan mehetett volna el innen, mikor a király minden kikötőt katonákkal őriztetett, és hajó sem volt, amelyen tengerre szálljon?
Daidalosz azonban ezermester volt, és mikor a menekülésről gondolkozott, kétségbeesésében az az ötlete támadt, hogy ha a tengeren nem sikerül menekülnie, akkor talán a levegőn át sikerülhet a szökés, hiszen a levegőben Minósz király nem állhatja útját. Ezért elhatározta, hogy szárnyakat készít magának, valamint fiának, Ikarosznak, és kirepül a krétai fogságból, így jut haza szülővárosába, Athénbe.
Daidalosz tehát óriási madártollakat szerzett. Előbb fiának két karját ragasztotta tele tollakkal, úgyhogy az ifjú hamarosan szárnyas emberré változott. A tollakat Daidalosz viasszal ragasztotta Ikarosz karjához, és fonalakkal oda is kötötte. Pontosan úgy rendezte, mintha madárszárnyak volnának. Az ifjú Ikarosz mosolyogva nézte apja mesterkedését, puhítgatta a viaszt, suhogtatta a szárnyakat, és folyton ott lábatlankodott apja körül.
Daidalosz mégis elkészült nagyszerűen kieszelt művével, és egyszer csak fiával együtt ott állt, szárnyasán, az útvesztő bejáratában. Kipróbálta szárnyait, egyet-egyet suhintott velük, fölemelkedett a levegőbe, és hosszú ideig fönt maradt, mintha úszott volna.
Most aztán készen voltak az útra. Mindenekelőtt oktatta fiát: - Édes fiam, Ikarosz, mindig olyan magasságban repülj, mint én; se lejjebb ne ereszkedj, se följebb ne szállj, mert lent a tenger vizétől megnedvesedik és nehezebb lesz a szárnyad, font pedig a nap tüze leolvasztja róla a tollakat. Mindig csak engem figyelj, egyenletesen evezz szárnytollaiddal, és ne vetemedjél vakmerő repülésre.
Könnyezett az öreg Daidalosz, miközben Ikaroszt oktatta, a keze is reszketett. Meg is csókolta fiát búcsúzóul, és óvatosan felröppent, mint a fecske, s hátra-hátratekintett – mint amikor a madár tanítja repülni fiókáját –, vajon követi-e Ikarosz.
Odalent a földön fölnézett a halász, aki türelmesen tartotta horogvesszőjét, fölnézett a szántóvető, és az ekeszarvára támaszkodott, amikor meglátta a repülő embereket. Persze azt hitte, hogy istenek, hiszen úgy tudta, hogy emberek nem repülhetnek a levegőben. Azok ketten pedig csak szálltak, szálltak, és az apa már örvendezett, hogy fiával együtt szerencsésen eljut szülővárosába.
Igen ám, de az ifjú Ikarosz nem tudott uralkodni fiatalos merészségén, megfeledkezett apja intelmeiről, és vakmerőén nekivágott a levegőnek, hogy felrepüljön a napba. Csakhogy a nap tüze megolvasztotta a viaszt, amellyel Daidalosz a szárnytollakat odaragasztotta, s így a tollak egymás után lehulltak Ikarosz karjáról. Most már két puszta karjával csapkodott a levegőben, de nem bírta tovább fenntartani magát. Remegő ajakkal kiáltozta atyja nevét, de hiába: menthetetlenül lezuhant, és elnyelte a tenger.
Mikor Ikarosz eltűnt apja szeme elől, a szerencsétlen Daidalosz kétségbeesetten kiáltozni kezdett:
– Ikarosz, Ikarosz, hol vagy?
De már senki sem felelt kiáltozására, s felelet nélkül is hamarosan megtudta a szomorú valóságot: megpillantotta fiának szárnytollait a tenger színén.
S akkor megátkozta ezermester-tudományát, megátkozta vakmerőségét. Aztán leszállt az egyik szigetre, ott a halászok segítségével megkereste és eltemette fia holttestét.
Azt a tengert, amely Ikaroszt elnyelte, Ikáriai-tengernek, a szigetet pedig Ikáriának nevezték el.

Brueghel: Daedalos és Ikarosz