Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati.
Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! – üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.
Mikkamakka először is befogta a fülét.
Miféle döntőbíró? – kérdezte akkor.
De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.
Most már öten üvöltöztek.
Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban – mondta Mikkamakka –; addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.
Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levet te a füléről a kezét.
Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő – kezdte Aromo –, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg...
– Még hogy én hencegek! Igenis... Mikkamakka újra befogta a fülét.
Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.
Hadd mondja végig Aromo.
Az oroszlán elhallgatott.
Elhatároztuk hát – folytatta Aromo –, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.
Természetesen az én versem – mondta magabizto﷓
san Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.
– Jól van – mondta Mikkamakka –, ezen ne múljon. Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.
Ki akar versenyezni? – kérdezte.
Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekilát tak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.
A múltkor Mikkamakkával
Fát vágni mentünk az erdőre, De olyan szerencsétlenül dőlt
A fa, hogy Dömdödöm alászorult.
Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.
Ez nem vers, kikérem magamnak! – dühöngött Bruckner Szigfrid.
Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! –méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.
Mikkamakka ráncolta a homlokát.
Hát bizony – mondta aztán –, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.
Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?
Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:
Csak!
És lássuk be, igaza volt.
Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:
Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent?
Állj - mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad!
Hát kicsoda? - háborgott Bruckner Szigfrid. - Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!

• Jó, jó - vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.

Úgy van! - helyeseltek a többiek.
Ki az a Petőfi Sándor?! - kiabált Bruckner Szigfrid. - Sohase hallottam a nevét.
Elég szégyen - mondta Maminti -, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.
Na jó - mondta Bruckner Szigfrid. - Tudok én mást is. Ide süssetek!
Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:
Ej, kend, tyúkanyó,
mi a kő, itt bent lakik
a szobában?

• Hohó – hadonászott Aromo - , ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.
• Rímnek kell benne lenni? - kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.
• Hát nem árt – mondta az -, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.
• Na jó – mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.

Elkezdte:

• Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

Ej, tyúkapó, mi a kő, itt bent
lakik a szobában kend?

• Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! - dühöngtek a többiek.
• Így nem lehet szavalni! - háborgott Bruckner Szigfrid.
• Bizony nem - mondta Mikkamakka. - Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!

Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.
Legszebb állat az anakonda,
de nem tudja ezt ama konda,
ha ráterelnék ama kondát,
széttiporná az anakondát.
Ugyan, miféle vers ez! — mondta szemrehányóan Aromo. — Ilyen erővel azt is mondhattad volna:
Legszebb állat az anaménes, de nem tudja ezt ama ménes, ha ráterelnék ama ménest, széttiporná az anaménest.
A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyoló dása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:
Vagy azt is mondhattad volna:
Legszebb állat az anacsorda, de nem tudja ezt ama csorda, ha ráterelnék ama csordát, széttiporná az anacsordát.
Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.
És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes?
— Ugyanazt, amit az anakonda — kiabált közbe Vacskamati —, azaz semmit!
— Az anakonda igenis egy állat — bizonygatta Nagy Zoárd.
Ki ismeri? — tette föl a kérdést Mikkamakka. — Senki — zúgták a többiek.
Nem ér! — hadonászott Nagy Zoárd. — Tessék meg nézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.
Kinek van Természettudományi kislexikonja? — kérdez te Mikkamakka.
Senkinek — felelték kórusban.
— Ezen ne múljon — szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. — Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!
És már ott is volt a lába előtt.
Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.
— Hányadik betű az ábécében az a? — kérdezte Vacskamati.
— Hátulról vagy elölről számítva? — érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:
Itt van, az ötvenkilencedik oldalon! — És olvasta:
„Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja."
Hát legyen neked ez a legszebb állat — mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, íme kiderült, van anakonda nevű állat.
— Jöhet a következő— intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:
Ha elpusztul a tulok,
szarvából lesz a tülök,
de ha én elpüsztülök,
belőlem nem lesz tulok.
— Hát az biztos — kiabálták a többiek —, mert már most egy nagy tulok vagy!
Még hogy elpüsztülök — vihogott Bruckner Szigfrid. — Elpüsztülök a rühügéstól.
Csend legyen! — kiáltott Mikkamakka. — Ki következik?
Én — mondta Vacskamati. — Egy egészen rövid ver set írtam.
— Halljuk!
Szerda ablakában csütörtök ül,
és ordít
csütörtökül.
Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:
Miért csütörtökül ordít?
Mert csütörtök — mondta Vacskamati —, ha péntek, péntekül ordítana.
Idegen nyelveket nem tud? — akadékoskodott Bruckner Szigfrid.
csütörtök.
Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.
— Elég — mondta. — Halljuk Aromót!
Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:
bálomböki bag u fan bálomböki big a fún
— Nem ér — ordított közbe Bruckner Szigfrid —, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.
— Eszed tokját hottentotta — háborgott Aromo —, ez igenis magyarul van!
Akkor én megeszem a fülem — mondta Bruckner Szigfrid.
Már meg is sózhatod — felelte Aromo.
— Hadd mondja végig — próbált rendet teremteni Mikkamakka.
Aromo újra belefogott:
bálömböki bag u fan bálombökö big a fún búlámbákö bög i fan balúmbaká bög ö fin bilambúka bág ő fön bölimbakú bag á fön bölömbika búg a fán
Ez semmi — mondta Ló Szerafm —, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers. — Igenis vers! —jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. - S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet !
Nem is kell leírnom - mondta Ló Szerafin -, kapásból is elmondhatom.

• És már mondta is:

kómirelű kőtyual kamórile kütyőul kumaróli ketyüó kőmuraló kityeül kőmürula kótyiel kemürólű katyóil kimerülő kutyaól
Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? - szólt Aromo. - Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!

• Esetleg elfárad - vetette közbe Vacskamati. - Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?
• Vagy a kutya nagyon nyomja belülről - kelt Bruck ner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.

Rendben - mondta Aromo -, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.
Ez igaz - hagyták helyben a többiek.

• Találmánynak nem rossz - epéskedett Nagy Zoárd -, csak versnek.

Mikkamakka megint csengetett.
Halljuk az utolsó versenyzőt!
Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről minden ki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm. Így szavalt:
Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm
Nem ér! - rikoltozott Bruckner Szigfrid. - Akkor én meg azt mondom, hogy:
Prampapam, prampapam, prampa-prampa-prampapam
Nono - mondta Mikkamakka -, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.
Miért, mit jelent?
Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.
Engem is? - kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.

• Persze, téged név szerint is megemlített - mondta Mikkamakka.

Éljen Dömdödöm - kiáltott Bruckner Szigfrid adjuk neki az első díjat!
Adjuk! - kiabálták a többiek.
Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.
Te győztél - mondták neki.
Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe - veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.
Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.
Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm.

Lázár Ervin