(1897-1970): író, publicista, Kossuth-díjas, országgyűlési képviselő, honvédelmi miniszter 1947-48 között. Négy elemit végzett, bojtárként, cselédként, summásként, napszámosként és vasúti pályamunkásként kereste kenyerét. 1914-től részt vett az agrárszocialista mozgalomban, autodidakta módon művelte magát. 1917-1918-ban katonáskodott, előbb az olasz fronton, majd a köztársasági hadseregben. 1919-ben a balmazújvárosi földosztó bizottság, később a községi direktórium tagja lett. A megszálló románok Brassóba internálták, ahonnan 1921-ben tért haza, de még egy évig Debrecenben raboskodott. 1922-ben alapító tagja lett az MSZDP balmazújvárosi szervezetének és a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének. 1944-ig a Szociáldemokrata Párt tagjaként a csendőrség többször zaklatta. Első írását 1928-ban a Századunk című folyóirat közölte, első könyve, Az Alföld parasztsága című írói szociográfia 1936-ban jelent meg. Gyakran írt a Válaszba, a Gondolatba, a kolozsvári Korunkba és a Kelet Népébe. 1937-ben a Márciusi Front egyik alapítója volt. 1938-tól részt vett a Szabad Szó szerkesztőbizottságának munkájában. 1939-től a Nemzeti Parasztpárt vezetőségének, 1942-től a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak lett a tagja, részt vett és felszólalt a lillafüredi író-katona találkozón és az 1943-as szárszói konferencián. A háború alatt többször munkaszolgálatra vitték; az ostromot Budapesten élte át. 1945-től tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, a Nemzetgyűlésnek, majd az Országgyűlésnek; 1945-ben bekerült a fővárosi törvényhatósági bizottságba is. 1945-1947-ben az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke volt. 1945-től 1949-ig ő volt a Nemzeti Parasztpárt elnöke. 1947. március 14-szeptember 24. között építés- és közmunkaügyi, majd 1948. szeptember 9-ig honvédelmi miniszter volt, aztán kiszorították a politikai életből és a paraszti gazdálkodásról vallott elképzelését is hatalmi szóval utasították el. 1949-től a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsának, 1954-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a tagja, 1954-1957 januárja között a Magyar Írók Szövetségének elnöke volt. Támogatta az új rendet, de mindig figyelmeztetett a torzulásokra. Az 1950-es években megírta A Balogh család története című, a magyar paraszti élet fél századának legalaposabb enciklopédikus regényét. 1950-ben és 1952-ben Kossuth-díjat kapott. Cikkeivel részt vett az 1953-1956 közötti írói mozgalomban; 1956 júniusában ő is köszöntötte Nagy Imrét a hatvanadik születésnapján. 1956. október 23-án, a Bem téren ő olvasta fel az Írószövetség nyilatkozatát. Jóval később kiadott naplójának tanúsága szerint a forradalomban a megtisztított szocializmus és a nemzetté válás együttes esélyét látta, de tartott a túlzásoktól; november 1-jén az ő neve is ott szerepelt az utcai önbíráskodások ellen fölszólaló kilenc neves íróé között. A Corvin köz szabadságharcosai őt akarták miniszterelnöknek. Október 31-én - némi vita után - a Petőfi Párt néven újjáalakult parasztpárt írókból álló irányító testületének tagjává választották. 1956. december 28-án ő elnökölt az Írószövetségnek a forradalom mellett hitet tevő közgyűlésén. A kádári hatalmat konszolidálni igyekvő Irodalmi Tanácsban való részvételt visszautasította, többször kihallgatták, a belügyi szervek pedig szorgalmazták a letartóztatását is. Az 1960-as évektől amolyan 'mindenes' lett, a népben-nemzetben való gondolkodás etikáját szorgalmazta. Népszerűségét a hatalom megkísérelte kihasználni, többször kitüntették, de erkölcsi életfelfogására az átformálódó kádári Magyarország egyre kevésbé tartott igényt.
