A 20. századi angolszász líra egyik legnagyobb hatású költőjeThomas Stearns Eliot(tomasz sztőnz eliot; 1888–1965). Szerepe és jelentősége a magyar irodalomból leginkább Babits Mihályéval rokonítható, bár a magyar költő visszafogottabb kísérletező. Mindketten a szimbolizmustól jutnak el a szabad versen, az avantgárdon át az újklasszicizmusig, mindketten tudós költők, nagyszerű esszéírók, az újabb nemzedékek hol csodált, hol elutasított mesterei. Eliot költészetét már a harmincas években méltatták nálunk, s hatása

később is kimutatható (Vas István, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László művészetében).

Életpályája

Az Amerikai Egyesült Államokban, St. Louisban született 1888. szeptember 26-án. Ősei a 17. században vándoroltak ki Angliából. Nagyapja unitárius tiszteletes és a Washington Egyetem megalapítója, apja téglagyáros volt. A vallásos, puritán hagyomány szellemében nevelkedett, ennek tisztelete és normái mélyen beleivódtak.

Édesanyja kereskedőcsalád leszármazottja, irodalmi műveket is alkotott.

A Harvard Egyetemre járt (1906–1910), majd a párizsi Sorbonne-ra (1910– 1911), filozófiából doktorált a Harvardon (1911–1914). A következő tanévben Oxfordban egészítette ki tanulmányait.

1915-ben feleségül vett egy táncosnőt. Londonba költözött, tanított, majd banktisztviselő lett. 1925-től a Faber and Faberkiadó munkatársa, később igazgatója. Megalapítója és szerkesztője a Criterioncímű folyóiratnak (1922–1939). Feleségének 1947-es halála után egy évtizeddel ismét megnősült. 1948-ban Nobel-díjat kapott. Ettől kezdve gyakran adott elő amerikai egyetemeken.

Költészetéhez szervesen hozzátartoznak a hatások, így ezeknek különös jelentősége van. Egyik meghatározó élménye a francia szimbolizmus, főként azok a kismesterek, akiktől technikát tanulhatott, voltak rá felszabadító hatással, és segítették abban, hogy megszabaduljon a 19. századi romantikus örökségtől. A nagy előd hatása is ebben összegezhető: „Baudelaire-től legelőször olyasmit kaptam, amit az én anyanyelvemen író költők közül soha senki nem dolgozott ki: ő ismertetett meg a modern nagyváros mocskából adódó költői lehetőségekkel, ő mutatta meg, hogy amit a képzelet szőtt, igenis összefonódhat a szenny realizmusával, hogy a fantasztikus megfér a prózaival. [...] a költőnek az a feladata, hogy megkeresse a prózaiban rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, azért költő, hogy a hétköznapiból költészetet teremtsen” (T. S. Eliot: Káosz a rendben. Gondolat Kiadó, Bp., 1981. 410–411. o.; Gspann Veronika ford.).

Kortársai közül Ezra Pound(ezra páund; 1885–1972) játszott kiemelkedő szerepet szemléletének alakulásában. Pound is amerikai költő, 1908-ban költözött Londonba, s vált az újítók egyik vezetőjévé. Ő alapította meg az imaginizmusirányzatát, amely az epigon jellegű romantikus és szimbolikus költészet ellen fordult, s a francia szimbolizmus képszerűségét fejlesztette tovább, azt hangoztatva, hogy az érzelem és a logikus gondolkodás nem zárja ki egymást. Elutasította a szubjektivizmust, és objektív, matematikai és zenei építkezésű lírát akart létrehozni, amelyben a képnek nincsen szimbolizáló funkciója. Az első imaginista kiáltványt is Pound írta (1913), de néhány év múlva szakított az irányzattal. Eliot 1917 és 1919 között az Egoistcímű imaginista folyóirat segédszerkesztője volt. Költészetében ő is csak érintkezik az irányzattal.

Meghatározó élménye az angol metafizikus költőklírája (legismertebb közülük John Donne– 1572–1631). E 17. századi alkotók a reneszánsz ellenhatásaként jelentkeztek bonyolultan intellektuális stílusú műveikkel. Az utókor általában elutasította őket, túlságosan „csinált”-nak tartva munkáikat. Csak az 1920-as években módosult ez a vélemény, részben éppen Eliot esszéinek köszönhetően.

A legállandóbb és a legnagyobb példakép Dante. Visszatekintve három fő vonását emelte ki Eliot: 1. rajta kívül nincs senki, „aki ilyen éles szemű tanulmányozója lett volna a költészet művészetének, és ilyen körültekintő, gondos és tudatos művelője e mesterségnek.” 2. „...az érzelmi gazdaság [...] Örök figyelmeztető, hogy a költő feladata a kutatás, nevet adni a kimondhatatlannak, megragadni azokat az érzéseket, amelyeknek az emberek alig-alig vannak tudatában, hiszen nincs rá szavuk. Ugyanakkor emlékeztet arra is, hogy a tudat mélyére leszálló utazó csak úgy térhet vissza, csak úgy adhatja át tudását embertársainak, ha nem szakad ki abból a valóságból, amelyben ők gyökereznek.” 3. „...a legeurópaibb költője ennek a kontinensnek” (i. m. 417–419. o.).

A hatások erőteljessége nem az önállóság hiányát jelzi, hanem azt, hogy Eliot nem tudta az eleven hagyomány nélkül elképzelni a jelenkor irodalmát:

„A hagyomány nem egyszerű átöröklés; ha a költő igényli, bizony kemény munkával kell magáévá tennie. A tradíció, mindjárt legelső helyen, történelmi érzéket jelent, melyről nyugodtan állapíthatom meg, hogy szinte nélkülözhetetlen bármely költő számára, aki huszonöt éves kora után is szándékszik még verset írni; és a történelmi érzék távolról sem áll abban, hogy a múltban csupán a múltat ízleljük, hanem éppen aktualitását is; a »történelmi érzék« teljes értelme az, hogy a költő nemcsak saját nemzedékének legközvetlenebb vérrokona, hanem érzi és tudja, hogy az egész európai irodalom (Homérosztól kezdve) és ezen belül saját hazájának minden irodalmi alkotása: egyidejű az ő alkotásával – múlt és jelen ugyanabba az egységes rendszerbe tartozik. Ez a bizonyos »történelmi érzék«, vagyis hogy egyformán reagálunk időtlenre és időszerűre és e kettőnek ötvözetére; ez teszi az írót »tradicionálissá«. Ugyanakkor ez a »történelmi érzék« teszi az írót képessé arra, hogy világosan lássa helyét az időben – éppen korszerűsége lesz ezáltal tudatosabb” (Hagyomány és egyéniség. Szentkuthy Miklós ford.)

A Hagyomány és egyéniségcímű esszé (1919), melyből az előbbi idézet való, egyike Eliot egyik legismertebb, legtöbbet idézett munkáinak. Valóban kulcsfontosságú: a tudatos művész tudatos és pontos önértelmezése a pálya egy fontos pontján. Itt fejti ki felfogását az objektív költészetről. úgy gondolja, hogy az igazi olvasót nem a költő személye, hanem a költészete érdekli. A költő agyát a katalizátorhoz hasonlítja, a költőt médiumnak nevezi: „a költő nem azért költő, hogy »személyiségét« kifejezze, hanem hogy a költő sajátos médium (és csakis médium, nem pedig személyiség), amely médiumban benyomások és élmények sajátos és váratlan módon kombinálódnak.” Ezek az élmények se nem újak, se nem egyéniek: „A költő feladata nem »új érzések felfedezésében« áll – a költőnek közönséges érzésekkel kell dolgoznia, de ezeket úgy kell költészetté alakítania, hogy olyan művészi érzéseket ébresszen, melyeknek semmi közük az élmények átéltségéhez. így olyan emóciók, melyeket a valóságban sosem élt át, éppoly jó szolgálatot fognak tenni művének, mint azok, melyekben napról napra él. Ennélfogva állíthatjuk, hogy az a formula, miszerint a költészet »a lélek csöndjében felidézett szenvedély«, fölötte pontatlan formula. Mert a költészet se nem szenvedély, se nem felidézés, se nem (óvatosan használjuk a szót) a lélek csöndje. A költészet: koncentráció és valami lényegesen új dolog, mely ebből a koncentrációból születik, az élmények hosszú sorának koncentrációjából.”

Eliot első verseskönyve, a Prufrock és egyéb észrevételek(1917) már az érett költőt mutatja, de az igazi beérkezést az Átokföldje(1922) jelentette. Ezt a művet az angol irodalomkritika és a történeti elemzés egyaránt fordulópontnak tekinti a modern líra egészének szempontjából is. Eliot számára a beérkezés azonban nem jelent egyúttal megállapodottságot is. 1927 táján újabb változás következik be: a konzervativizmus és avantgardizmus szintézisére való törekvésben az előbbire helyeződik át a hangsúly. Önjellemzése szerint ekkor már „anglokatolikus a vallásban, klasszicista az irodalomban és királypárti a politikában”. A változás nemcsak poétikai jellegű, a vallásosság közvetlenül is teret nyert az írói munkásságban. Az új korszak meghatározó alkotása a Hamvazószerda(1930), majd a Négy kvartett(1935–1942).

A líra helyét mindinkább a dráma vette át (Gyilkosság a székesegyházban, 1935; Koktél hatkor, 1950), valamint a korábban is kedvvel írt esszé. S keletkezett egy olyan kötet is, amely a játékos kedvű költőt mutatta be: a Macskák könyve(1939). Ez szolgált később a világhírű musical alapjául.